#10 Tök Király, második felvonás

Mirtul havának 15. napja

Hőseink az álnok Szárazlevél Belry kifaggatásával vannak elfoglalva egy ősi sírdomb mélyén kialakított boncterem tömlöcének rácsablakos ajtaján keresztül. A vérfoltos lepedőkkel letakart asztalok között, folytogató vasas-kénes-lúgos szagok elegyében várakozva megtudják a reszkető félszerzettől, hogy ő tényleg csak a falu javát akarta. Jobb termést szeretett volna biztosítani az aranykalásziaknak, ezért néhány évvel ezelőtt elszegődött tanulni Juliannához, a falu egykori vajákosasszonyához / méregkeverőjéhez / boszorkányához (narratívától függően). Julianna valóban lepaktált az Ördöggel, és amikor farkassá változtatta Joyce fiát, Belry félt, hogy ő is gyanúba keveredik, ezért elárulta a falusiaknak Juliannát – kissé felnagyítva a részleteket a nagyobb hatás kedvéért –, akit így boszorkányság vádjával megégettek. (Farlane, a fekete macska eközben erősen fúj Belryre, és tüntetőleg elhatárolódik ettől a gyáva cenktől.) A kivégzés után Belry felmarkolta a boszorkány számos könyvét és feljegyzését, melyek alapján ő maga felkereste az ősi sírdombhoz kötött Ördögöt, hogy paktumot kössön vele. Bár eladta neki a lelkét, terve nem járt sikerrel: véletlenül szabadjára engedte a pokolbéli lényt, aki a Tökök Királyának nevezte (és nevezi) magát, és arra kényszeríti Belryt, hogy ürítse ki az Elátkozott Tökök által idehurcolt (holt)testeket, és töltse meg őket új tökökkel, hogy aztán azok is csatlakozzanak a szörnyű sereghez. Belry elárulja azt is, hogy a Tökök Királya félelemmel táplálkozik, ezért eresztené rá a falusiakra a saját halottaik tökökkel eltorzított testét, hogy ez a sötét irónia több generációnyi rémálommal ajándékozza majd meg őt.
Miután végighallgatták a történetet, a kalandozók további értesítésig a tömlöcbe zárva hagyják Belryt, a kiszabadított falusiaknak pedig meghagyják, hogy várakozzanak a sírbolt legelső helyiségében, és ha reggelig nem térnének vissza a mélyből, akkor induljanak vissza a faluba. Egy rövid pihenő után elindulnak lefelé a boncterem előtti folyosó túlsó végén található sötét csigalépcsőn, Bajazid közben hidegfehér Fényt varázsol Kornélia páncéljára. Lent egy nagy, minden falán indákkal vastagon benőtt terembe lépnek, ahol középen három Tökmozgatta Páncélos Holttest védelmez egy száraz kacsokból font trónt, melyen egy fekete vértezetbe bújt alak ül, feje helyén egy hatalmas úritökkel, furcsán, karistolva felrajzolt szájjal és szemekkel, aki Tök Királyként mutatkozik be és köszönti a kalandozókat, nagylelkűen felajánlva nekik, hogy most még szabadon elhagyhatják a barlangját, anélkül, hogy örök szenvedést bocsátana rájuk. A csapat ellenajánlattal áll elő, miszerint adja meg magát harc nélkül, hogy mindenkinek jobb legyen, de a Tök Király nem áll kötélnek, így hát meg kell küzdeniük vele és három páncélos tökfilkójával, életre-halálra.
A tróntermet teljesen beborító indák tekeregni kezdenek, a földből felcsapó sötét lángok között csontok rázkódnak elő, és szenvedéssel teli nyöszörgések töltök be a termet. A Tök Király fekete teljesvértben, fekete pallossal harcol, időnként kacsokkal magához rángatva a kalandozókat, máskor pedig szörnyű látomást bocsát rájuk, melyben saját karóba húzásuk gyötrelmeit kell átélniük. Amíg a kalandozók próbálják legyőzni őt és három csatlósát, feltűnik nekik, hogy amikor a Tök Király varázsol, a nyakában felizzik egy zölden derengő szemű, denevérforma medál. Ez Crowleynak olyannyira szemet szúr, hogy nekifutásból fel is ugrik a rémség hátára, és kis ügyeskedéssel sikerül ellopnia a nyakláncot, ami beválik: a Tök Király innentől képtelen lesz varázsolni. Tovább küzdenek, és mikor nagy nehezen sikerül legyőzniük, hangos repedés töri meg a denevérmedált, mire a tökkel töltött páncélos testek bugyborékolva elrohadnak, a medálból pedig egy árnyékforma alak száll ki, majd be a földre omlott Tök Király tökfejébe. Miközben hangosan átkozza a kalandozókat, az árnyék hatalmasra növeli a tököt, valódi faragott szájat és szemeket növeszt, majd rémisztő tekintettel és tüzes tökmagokkal újra rájuk támad, immár mindenféle stratégiát nélkülözve. Elkeseredetten folytatódik a harc a hatalmas rémséggel szemben, végül győzelmet aratnak, lánggal és karddal elpusztítják az óriás tököt, amelyből kiszáll a korábban már látott árny, majd sikoltva elenyészik, miközben a denevéramulett zöld szeme is kialszik. Kornélia a nála lévő gyógyitallal feléleszti a csata végén földre került Bajazidot, aki magához térve megvizsgálja a Rémület Repedt Amulettjét, és elteszi későbbre, ellenlábasaik elrémítésére.

Hőseink visszakecmeregnek a csigalépcsőn, összeszedik Farlane-t és Belryt, majd a bejárat környékén várakozó túszokkal együtt visszatérnek Aranykalászba, a Vadászkürt Fogadóba. Hamar összegyűlik itt a falu népe; Joyce és Wilburg hálásan prezentálják a falu nevében összegyűjtött jutalmat, a nép pedig a történtek meghallgatása után (és közben) hangos szóval Belry felakasztását, kővel megdobálását, és más hasonló vigasságokat szorgalmaz. Végülis Kornélia ragadja magához a lehetőséget, hogy mindenekelőtt praktikusan megválassza magát Aranykalász kormányzójának (ehhez egy alaptörvény megfogalmazásán gondolkodik), elöljárói távollétében Joyce-nak hagyja meg a döntési és végrehajtási jogköröket; Belryt (aki beismerte tévedését és felvállalta tettei szörnyű következményeit) irgalmasan a falu valódi felvirágoztatását célzó munkára ítéli jóvátételül; a falu pedig késő éjszakáig vigadoz, végül ki korábban, ki később aludni tér.

Mirtul havának 16. napja
Reggelre kelve megreggeliznek, magukhoz veszik Ernyedet (aki időközben egész takarosan eltakarította a fogadóból az éjszaka dorbéz nyomait), valamint Belry búcsúajándékát, egy ládika különféle varázsitalt, melyekhez a szórakozott alkimista elfelejtette rögzíteni a címkéket: az egyiket barna, ezüst és szürke rétegek alkotják, melyek nem hajlandóak összekeveredni; a másik egy sárszínű folyadék, benne pikkely, madárnyelv, macskaköröm és mókusszőr; a harmadikban gyöngyszem lebeg, mely folyton vörös folyadékká oldódik, majd újra megszilárdul; a negyedik üvegcse oldalán pedig mintha folyékony lángok futnának fel, miközben a fala teljesen hűvös marad. Elköszönnek Joyce-tól (aki valamelyest megnyugodva fogadja el, hogy elrabolt fia farkasként bár, de legalább életben van), majd elhagyják Aranykalászt, és Ernyed vezetésével folytatják útjukat a Recésfogúak Vára felé.

A Tök Király trónterméhez vezető csigalépcsőt őrző Cirmic

A kulisszák mögött, avagy a kalandmester jegyzetei

Három hét elteltével került sor erre a rövidebb játékalkalomra, ahol sikeresen lezártuk a Rise of the Pumpkin King című egyalkalmas halloweeni kalandmodult. A kalandozók felgöngyölítették Aranykalász boszorkányátkának ördögi részleteit, legyőzték magát az Ördögöt (legalábbis egyet a sok közül), majd igazságot szolgáltattak, mulattak egy jót, és még a falucska felvirágoztatása (és Kornélia bemutatkozásának meghosszabbítása) ügyében is tettek lépéseket.

Az egyalkalmas kalandok kifejezetten mókásak lehetnek, és alapvetően kiváló lehetőséget adhatnak új dolgok kipróbálására, amelyek függetlenek tudnak lenni az eredeti kalandtól – legyen az akár egy egészen újszerű helyszín, vagy akár vadiúj játékos karakterek. Két nehézséget találtam velük kapcsolatban. Az egyik az, hogy nevükkel ellentétben nem is olyan egyszerű egyetlen játékalkalom alatt a végükre érni, hiszen jellemzően van bennük annyi újdonság, hogy azok felvázolására azért valamennyi időre mindenképpen szükség van, ahogy arra is kell lehetőséget biztosítani, hogy a játékosok szépen belehelyezkedhessenek, és elkezdjék otthon érezni magukat az új helyzetben. A másik pedig az, hogy nem mindig könnyű úgy beleszőni a kampányba egy különálló kalandmodult, hogy ne lógjon ki nagyon belőle, de közben ne is borítsa fel annak idővonalát, és ne keveredjen időzavarba az ember, ha (teljesen véletlenszerű példaként) utóbb kiderül, hogy valójában több időbe telt volna eljutni a térkép egyik pontjából a másikba, mint amennyivel eredetileg számolt, amikor a több szálon futó történéseket összeírta. Dehát végülis varázslatos vidék ez, és ahogy a bölcsek mondják, az idő egy fura leves.

Következik: #11 Recésfogúak Vára