#17 Morajló-barlangok, negyedik felvonás

Olvadás havának 22. napja, napközben
Hőseinket a Morajló-barlangok nagytermében találjuk, ahogy épp próbálják összeszedni magukat (és egymást) a dögevő élőholtakkal folytatott ádáz küzdelem után. Gundren odarohan a gúlok által majdnem elvonszolt kuzinjához, Bajazidhoz, és megesküszik neki, hogy megvédi őt: nem hagyja, hogy Tharden után a Kőkereső klán még egy tagja áldozatul essen a Fekete Pók ármánykodásainak. És bár továbbra is egyértelműen Bajazid a harcra termettebb kettejük közül, de most Gundren is megacélozza magát, és védelemre szoruló közemberből köztörpéből kezdő kalandozóvá, 1. tapasztalati szintű kószává avanzsál, és csatacsákányt ragad, hogy bányászati ismeretein, a gombászaton, földrajzi és nyelvismeretén túl valami kézzelfoghatóbbat is hozzá tudjon adni a csapat erejéhez.
Most, hogy már nyugodtabbak a körülmények, Kornélia összeszedi a nagyterem egy távolabbi faláról az ott lógó másik térképdarabot; Qarraq addig birizgálja az ujjára húzott varázsgyűrűt, amíg rá nem érez, hogy ez valójában egy Védelem Gyűrűje; Crowley pedig óvatosan utánajár az egyik északi folyosóról beszüremlő furcsa zajoknak, és felderítése hamar eredményt hoz: a régi ipari csarnokban dűledező kohó maradványai körül csata dúl. Megpillantja a sérült Iarnót, aki épp a középtájt álló hatalmas üst takarásában próbál elrejtőzni az újra aktívan őrködő lángoló koponya elől. Az üvegbotos varázsló láthatóan vesztésre áll, a zsivány pedig úgy dönt, ront még egy kicsit hőn utált ex-munkaadója szorult helyzetén, és egy követ hajít az üstbe, a csattogva visszahangzó zaj pedig azonnal odacsalja a szörnyet. Iarno megrémül, de aztán gyorsan kapcsol, és egy sokkoló érintés varázstrükkel megvillámcsapja a felé lebegő koponyát, majd egy tündérlépés varázslat segítségével eltűnik szem elől, mindössze egy kis füstpamacs jelzi hűlt helyét. A lángoló koponya azonban nem nyughatik, további betolakodókat keres, és Crowleyt szemeli ki, aki rögvest visszarohan a többiekhez. Együtt menekülnek tovább, elrejtőznek a konyha melletti romos raktárban, ahová szerencsére a szörny már nem követi őket, és ahol aztán meg tudják beszélni, hogy hogyan tovább. Gundren szerint a legendák egyes nyughatatlan élőholtjait csak a szentelt víz képes végleg elpusztítani – ilyet Bajazid még tudna is készíteni, de ehhez szüksége lenne többek között egy templomra. A térkép összerakott darabkái alapján kell is itt lennie egy megfelelő szentélynek (meg egy paplaknak), úgyhogy újra nekivágnak a bánya sötét alagútjainak, ezúttal a barlangrendszer északnyugati csücske felé.

A Morajló-barlangok térképe lassan összeáll

Óvatosan átkelnek a bányaalagutakon, el a vízgyűjtőig, ahol Kornélia szeme egy pillanatra megakad valami csillogáson a víz mélyén, de mielőtt ennek jobban utánamennének, újra felderítik az északi folyosót, hogy tiszta-e a terep. Adran előresompolyog az elágazásig, majd jobbra fordulva egészen a korábban már érintett leomlott barlangig, ahol elcsípi két bagabú beszélgetését: unják az őrséget, de legalább nem kell ásniuk, mint a másik kettőnek odalent; sem a betolakodó kalandozókról, sem Iarnóról és a társairól nem tudják, hogy merre járhatnak; hátha majd őrjárat közben rájuk akadnak, amíg a főnök dolgozik. Adran visszatér a csapathoz, és némi tanácskozás után elhelyezik Kornélia egyik csapdáját az északi folyosó lépcsőjének alján, majd visszatérnek az enyhén halszagú helyiséghez. Bajazid fényt varázsol Crowley övcsatjára, Kornélia kötéllel biztosítja a zsiványt, az apró könnyűbúvár pedig alámerül a félig átlátszó kagylóhéjakkal borított, sötét víztömeg mélyére, az apró csillanások felé. Lent egy nyilakkal átlőtt csontvázat talál, akitől fürgén elszedi épségben megmaradt, értékesnek látszó tárgyait, majd csakhamar újra felbukkan, kezében egy Varázslövedékek Vesszejével, két platinagyűrűvel, na meg a csontváz fejével. Előbbit Adrannak adja, a 75 arany értékű gyűrűket megtartja magának, a koponyát pedig közösen megvizsgálják: egy felnőtt nőhöz tartozott, aki évszázadokkal ezelőtt veszhetett oda; fogsora ép, egyetlen aranyfoga van, amelybe rúnák vannak faragva. Ezek szerint nem hoztak neki szerencsét.
Ezután felderítik a (szerencséjükre éppen bagabúmentes) északi barakkot, ahol üres, régi kőpriccseket, rongyos, büdös takarókat, illetve középen egy kihűlt parázstartót találnak. A fekhelyek kicsik, még törpe mércével nézve is, úgy lettek összetolva kettesével. A szoba túloldalán, kelet felől nyíló másik ajtót berülről eltorlaszolták; körben, a fal mellett szétdobálva mindenféle kicsi szerszámok hevernek. A helyiség északi oldalán latrinaszerű beugró, kicsit arrébb a falon kis fülke található, benne egy gnóm figurával: "Aranyfénylő Garl, az éber védelmező" apró szobrával – az ő neve olvasható Qarraq újdonsült gyűrűjén is.
Ekkor zajt hallanak kintről, először mintha kövek zuhannának le több méter magasból, majd bagabúk beszélnek fennhangon: úgy tűnik, valaki érkezése váratlanul érte őket, de segíteni akarnak neki. Adran sietve újra benéz a leomlott barlangba, ahol azt látja, hogy az északkeleti oldalon, magasan a hasadék fölötti falból egy rég beomlott alagút nyílt meg, ahogy a kövek és a törmelék közül épp egy ázott, sebesült bagabú ásta elő magát vaskesztyűs kezeivel. A jókora, csapzott goblinoid reszketve toporog a peremen, ahonnan társai hangos biztatása ellenére sem hajlandó leugrani, nem bízik benne, hogy elkapják. A mindig segítőkész elf varázsló úgy dönt, megadja a kezdőlökést újdonsült varázspálcájával, a maroknyi varázslövedéknek pedig sikerült is lelöknie a megtermett (és megrémült) bagabút a többiek mellé, aki becsapódva többet már fel sem kel a sziklás padlóról. Társai dühösen fordulnak abba az irányba, ahonnan a lövedékek érkeztek, a lent dolgozók felmásznak a hasadék mélyéről, és együttes erővel megindulnak Adran (valamint az időközben mögésettenkedő Bajazid) irányába. Adran meglövi az első felbukkanót, majd társával látványosan menekülni kezdenek a folyosón, gondosan kikerülve a lépcső aljában elhelyezett csapdájukat. A mögöttük loholó négy szőrös hosszúfülű már nem ennyire szemfüles, egyikük lábára rá is csappannak a vasfogak, egy másik átesik rajta, az üldözőiket tőrbe csaló cseles csapat pedig viszonylag gyorsan legyőzi őket pár jól irányzott csapással és lángoló kezekkel. A templom felé menekülő utolsó bagabút Bajazid kritikus fénylövedék-találata borítja fájdalmasan ragyogó fénybe és teríti le végleg.
Végre szabad az út Dumathoin temploma felé! Az északra tartó folyosó T-elágazásánál most balra fordulnak, ahol aztán jobb kézre egy duplaszárnyú, sötét, faragott kőajtót találnak. A motívumokat megvizsgálva Bajazid afféle földmélyi idegenvezetőként szól pár szót társaihoz: Dumathoint, a Hegymélyi Titkok Csendes Őrzőjét, a pajzstörpök védelmezőjét, a bányászat és a földalatti felfedezés istenét jellemzően nagydarab, erős törpeként ábrázolják; bár szentélyeit gazdag telérek közelébe építik, nagyzolásra azért nem kell számítani, bent legfeljebb egy kőoltárt vagy hasonlót találnak majd. Belépve ennek megfelelő látvány fogadja a csapatot: az egyszerű kőtéglákkal borított hatalmas terem oszlopai és féloszlopai között csillogó aranytelér fut végig a mennyezeten, a bejárattal szemközt pedig egy megtermett törpe istenség három méter magas kőszobra áll, kezében kalapács, szemei zölden csillogó smaragdok. Baloldalt egy telepakolt asztal és több láda áll egy parázstartó fényében, a földön hálózsákok hevernek; jobbra egy folyosó indul egy oldalajtó és egy lépcső felé; a teremben pedig jelenleg két személy tartózkodik: az egyik Iarno, az alacsony, szakállas, lila köpenyes, üvegbotos varázsló; a másik pedig egy fekete bőrpáncélt és köpenyt viselő sötét elf, hosszú ezüst hajjal, kezében fekete, csavaros bottal, melynek vége pókot formáz.

Dumathoin temploma, benne a Fekete Pók és őrsége (korábbi állapot)

Nincs kétség: a hírhedt Fekete Pók áll előttük! A kalandozók egyből a tárgyra térnek, Kornélia és Bajazid a barlang tulajdonjogára hivatkozva távozásra szólítják fel a sötét elfet, aki viszont nem tágít, inkább békés egyeztetést javasol. A tárgyaló felek diplomatikusan letesznek néhány tőrt, fejszét és/vagy varázsbotot (Kornélia a csatabárdját Qarraqra, Karom nevű kardját Adranra bízza), majd mind a négyen (Kornélia, Bajazid, Iarno és a sötét elf) összegyűlnek a tűz körül. Az ezüsthajú varázsló Nezznar néven mutatkozik be, majd nyomatékosan megkéri Crowleyt, hogy ő is fáradjon oda hozzájuk, azonban mágikus sugalmazása ellenére sem sikerül odacsalnia; Qarraqot viszont egy újabb varázslattal rá tudja venni, hogy vigye ki és hagyja is kint a nála lévő fegyvereket, elvégre úgysincs rájuk semmi szükség egy ilyen békés megbeszélésen. A kalandozók delegációja felajánlja, hogy ha megkapják Iarnót, akkor hajlandók is akár most azonnal elhagyni a helyiséget, Nezznar viszont ellenajánlattal él: átad Bajazidnak egy szakadt, régi könyvet, melynek (és némi porított ezüstnek) segítségével elvégezhet egy vízszentelő rituálét, a szentelt vízzel pedig elpusztíthatják a kohót őrző lángoló koponyát egyszer és mindenkorra – ha ez megvolt, utána elvihetik magukkal az immár kegyvesztett Üvegbotost, és mivel addigra ő maga is végez az itteni kutatásaival, megtarthatják a bányájukat is. Nezznar kezet nyújt, Kornélia habozik elfogadni, Bajazid azonban belemegy a dologba, és megköttetik az egyezség.
Amíg bent zajlanak a tárgyalások, a bejáratnál várakozó Crowley azt latolgatja, vajon milyen gyorsan tudna odaszaladni az asztalhoz, és meglépni a varázsbotokkal; Adran azonban egy kifejezetten sikeres észleléspróbával nemcsak a zsivány pillantását veszi észre, de az egyik oszlopfő mögött kapaszkodó, hatalmas póklábakat is, és csendben figyelmezteti a félszerzetet, hogy maradjon veszteg, mielőtt elkapná egy pár csáprágó. Adran kicsit később fennhangon jelzi is, hogy némiképp aggályosnak találja (és a diplomáciai protokoll bizonyos fokú megsértésének tekinti) az óriás ízeltlábúk taktikai bevetését – erre Nezznar egy csettintéssel előhívja mind a négy óriáspókját, hogy többletsúlyt adjon a szavainak, és a tárgyalások végére mihamarabb pontot tegyen. Időközben Qarraq is észrevett valamit, mégpedig egy ezüsttálcán fekvő, zöldesbarna színű, bebalzsamozott kezet az asztalon; ezen felbuzdulva kiegészítéssel él az elhangzott ajánlathoz: személyesen garantálja a többiek azonnali távozását a fenti feltételek teljesülése után, ha cserébe most azonnal megkaphatja azt az ereklyét. Nem sikerül azonban meggyőznie a sötét elfet, aki közli, hogy sértő lenne a többiekre nézve, ha nem bízna az adott szavukban, miszerint maguktól is elhagyják majd a barlangot. Abba viszont a tárgyalások lezárásaként hajlandó belemenni, hogy már most elengedje Iarnót a csapattal, egyrészt túszként Bajazidért cserébe (aki a templomban marad szentelt vizet készíteni), másrészt hogy majd segíthessen nekik a lángoló koponya elpusztításában. Ezután a csapat (Bajazid kivételével) a dupla ajtón át távozik.
A kalandozók az északi barakkban ülnek le Iarnót kifaggatni, aki készségesen el is meséli nekik viselt dolgait: hogyan ajánlott fel neki egy Fekete Pók nevű titokzatos illető segítséget az alkímiai és varázskutatásaiban, egy kis szívességért cserébe: menjen Phandalinba, váljon a Rőtjelűek vezetőjévé, és biztosítsa velük a felügyeletet a település felett. Az udvarházban történt "félreértések és kisebb kellemetlenségek" után idejött, ahol aztán Nezznar (azaz a Fekete Pók) azzal a kellemetlen feladattal bízta meg, hogy egy kisebb bagabú különítménnyel derítse fel a barlangok eddig ismeretlen, veszélyesebb részeit. Időközben arra is rájött, hogy a zölden lángoló koponyát lehetetlen papi varázshatalom nélkül legyőzni, és hogy helyzetét javítsa, el is mondta ezt Nezznarnak. Azt is tudni véli, hogy a varázslatok legendás kohója nem az a felrobbant ipari létesítmény, ahol a koponya őrködik, hanem azon túl lehet valahol. Végezetül megállapítják, hogy az üvegbot bizony a szentélyben maradt, de Iarno amúgy sincs most igazán abban az állapotban, hogy hatékonyan varázsolgasson, ezért kap Crowleytől egy könnyű számszeríjat, hogy azért valami haszna is legyen, ha már innentől a csapattal tart.

Az északi barakk az eltorlaszolt ajtóval (és a már korábban legyőzött bagabúkkal)

A kalandozók nekiveselkednek, és elhúzzák a barikádot a barakk keleti ajtaja elől, átkiabálnak az ajtó előtt kupacban álló holttestek (többnyire elszenesedett póklábak és bagabúk) fölött, hogy "betolakodó!", majd nekiesnek az ezt visszangzó lángoló koponyának. A régi kohót őrző élőholt hiába igyekszik hatékonyan felhasználni varázslatait, hiába gurít lánggömböt a kalandozókra, hiába idéz magára pajzsot a támadásaik ellen, mégsem húzza sokáig az összehangoltan küzdő, viszonylag kipihent csapattal szemben. Crowley gyorsan egy batyuba köti a legyőzött koponya széttört darabjait, majd megegyeznek, hogy visszamennek Bajazidért, és nem távoznak innen, amíg a Fekete Pók életben van. Ennek foganatosítására vissza is indulnak Dumathoin templomába, és miután Crowley váltott pár szót a vízszentelő rituáléja vége felé járó Bajaziddal, Qarraq hirtelen ráteszi a kezét az asztalon nyugvó ereklyére, az odasiető Nezznar ráfog Qarraq kezére, Kornélia pedig Nezznaréra; majd mielőtt Adran szokás szerint fegyvert ránthatna, betántorog az oldalfolyosóról egy másik, elcsigázott, sebesült, vaskesztyűs Iarno, és csak annyit kérdez a benti kézfogót és saját hasonmását meglátva, hogy "mi a f.sz?!", ezután pedig elszabadulnak az indulatok.
Qarraq szabad kezével megragadja az asztalon heverő üvegbotot, fejbevágja vele Nezznart, a másik kezével markolt ork ereklye erejét felhasználva pedig őrző szellemeket idéz: ősi ork héroszok árnyai jönnek elő a bebalzsamozott kézből, agyaraikkal és fejszéikkel nekrotikus sebzést okozva az ork harcos ellenségeinek. Az oszlopokon bújó négy óriáspók hálókkal köpködi tele a csapatot, Nezznar pedig mágikus sötétséget varázsol a terem közepére, hogy egy oszlop takarásába hátrálva hatékonyabban rejtőzhessen a vesztére törő tőrök és varázslatok elől, továbbá sötétbe borítva ezzel többek között Kornéliát és a számszeríjjal felfegyverzett Iarnót is. Amíg Crowley távolabbról, Bajazid közelebbről hadakozik a hatalmas pókokkal, Kornélia előlép a sötétből, majd tőle merőben váratlan módon megtámadja Gundrent, a törpe pedig rémülten a sötétbe menekül előle, aztán amikor ott újra Kornéliába ütközik, már nem meri követni őt a világosság felé. A mágikus sötétségnek azonban vége szakad akkor, amikor a sötétségből újfent előrontó Kornélia halálosnak tűnő sebet ejt Nezznaron, aki "mit tettél?!" kérdéssel mered gyilkosára, majd ahelyett, hogy holtan esne össze, feketén csillogva lefoszlik róla valamiféle álcavarázs, és előtűnik valódi, félig pók, félig sötét elf alakja. A nevéhez immár láthatóan méltó Fekete Pók félelmetes gyorsasággal felszalad a mennyezetre, majd pókhálót varázsol az alatta állókra, és innen folytatjuk a következő alkalommal.

Harc a Fekete Pókkal Dumathoin templomában (későbbi állapot)

A kulisszák mögött, avagy a kalandmester jegyzetei

Bár Kőkereső Gundren alapvetően előbb a Megbízó, majd a Megmentendő NJK nemes szerepét töltötte be, annyi ideje kóricált már a kalandozókkal, hogy az ezalatt kényszerűen magára szedett tapasztalat már elégnek tűnt, hogy ő maga is kalandozónak legyen tekinthető – annál is inkább, mert egyszerű közemberként egyetlen csapástól odaveszhetett volna bármelyik csatában (meg mert kifejezetten szeretek karaktert alkotni). Vándorkereskedő és szerencsevadász élete, valamint eddigi kalandjai leginkább a kósza (másnéven vándor, esetleg ranger) kaszt felé mutattak, na nem az állatidomár, inkább a magányos farkas változata felé. Mivel a kószák első szinten választhatnak egy lénytípust, amelyet kifejezetten jól ismernek, Gundrennek a barlangban eddig történtek után leginkább az élőholtakról szóló meséket és legendákat volt értelme előásnia az emlékeiből, aminek aztán a lángoló koponya kapcsán hamar hasznát is vették.

Mivel nem minden kalandozó rendelkezett sötétlátás képességgel (sem az embereknek, sem a félszerzeteknek nincs ilyen), kénytelen voltam a jegyzetfüzetem minden egyes oldalára előre felírni, hogy "a bányában sötét van!", hogy se az új helyszínek felderítése során, se harci helyzetekben ne felejtsem el ezt figyelembe venni. És még így is tartok tőle, hogy párszor belefutottam, és bemutattam olyan dolgokat, amit nem mindenki láthatott elsőre. A másik ilyen a vizes helyiségek közelében érezhető pára, illetve a gombabarlangból előderengő zöldes fény volt, ezeket talán sikerült a megfelelő helyeken megemlítenem. Talán a legfontosabb ilyen emlékeznivaló a barlangok nevét adó rendszeres morajlás volt, amit a legelején többször is hangsúlyoztam, később azonban el is felejtettem, meg fárasztó is lett volna kétpercenként újra bejelenteni a drámai rengéseket. Elvégre a néhai bányászok és más itt lakók is kénytelenek voltak hozzászokni valahogy – még ha az alváshoz füldugót (vagy csendvarázslatot) kellett is használniuk.

A gnóm aranyművesek és ékszerészek egykori szállásán megtalált szobrocska által ábrázolt gnóm isten neve Aranyfénylő Garl (másnéven Aranyfényű Garl, messzeföldiül Garl Glittergold), az Éber Védelmező, a Szemfüles; a szerencse, a védelem, a trükkök és csínytevések istene. Szentélyén imádság olvasható: "Uram, töredéknyi elmésséged add nekem csupán. Többre nem vágyhatok.". Ezeket az információkat azonban hiába gyűjtöttem össze, a kalandozók – gyengén sikerült vallásismeret-próbájuk, valamint gnóm nyelvismeretük hiányosságai miatt – legfeljebb utólag szerezhettek róluk tudomást (például éppen most).

Aztán hogy honnan mászott elő egy csapzott, vaskesztyűs bagabú egy magaslati alagút törmelékei közül, hogyan került a szintén sebesült Iarno a templom oldalfolyosójára, miért volt mindkettejük kezén ugyanolyan kesztyű (vagy ugyanaz?), hogyan lehetett egy helyen egyszerre két Iarno is jelen, miért támadt Kornélia váratlanul Gundrenre, miféle varázserejű ereklyét próbált megszerezni Fejszeharapó Qarraq, és miféle szörnyű szerzet volt valójában a Fekete Pók... hamarosan kiderül!

Következik: hamarosan...