#15 Morajló-barlangok, második felvonás

Olvadás havának 21. napjának délutánja

Ahogy Bajazid a folyosóról egy nagyobb, részben beomlott barlangban zajló ásatás helyszínére előlépve szembetalálkozik egy csákányra támaszkodó bagabúval, a nagy és szőrös művezető jelzi a beosztottjainak, hogy vendégeik érkeztek. Ameddig amazok komótosan előmásznak a gödörből, addig előbbi a lábuknál csobogó, majd alázúduló vízfolyás zaját túlkiabálva megpróbálja rávenni a törpét, hogy kövesse őt, amíg szépen mondja. Bajazid megpróbálja kidumálni magát a helyzetből, zubbonya rangjelzéseire, felsőbb utasításokra, valamint egy állítólagos, a háta mögötti folyosón várakozó, harminc fős osztagra hivatkozva, amivel annyit sikerül elérnie, hogy a bagabú zavarodottan elinduljon egy távolabbi járaton, hogy idehívja a felettesét. A mostanra a kis vízesés mellől előkecmergő két másik, csatakos-kőporos bagabút épp Kornélia noszogatja a vezetőjük után, amikor a csapat mögötti folyosóról, két további bagabú kíséretében betoppan egy alacsony férfi, kinek láttára Crowley szemében bosszúvágy csillan.

A korábban a Rőtjelűek vezetőjeként megismert Üvegbotos varázsló, ez a rövid szakállat és elegáns (bár a múltkorihoz képest jelentősen koszlottabb) ruhát viselő, egyik kezében fehéren világító üvegbotot tartó férfi lord Iarno Albreck néven mutatkozik be, és szivélyesen köszönti a kalandozókat. Épp meg akarná invitálni a köztük lévő papi személyt a Fekete Pókhoz egy rövid, de annál fontosabb csevelyre, Kornélia azonban beléfojtja a szót: amint meghallja, hogy egy lorddal van dolga, heveny bemutatkozásban tör ki, lelkesen sorolva önnön rangjait és címeit, közeledésében nagy lendülettel igyekezve keresztülgázolni az útját álló bagabúkon. A grófnő szeretné, ha a lord körbevezetné őket a barlangrendszerben, amikor azonban visszapattan a keményen feszítő testőrökről, Adran, a nemes elf varázsló – felgyorsítandó az elhúzódó diplomáciai tárgyalásokat – számszeríjat ránt, ez pedig a helyzet hirtelen eszkalálódásához vezet.

Folyosók, vízesés, bagabú ásatások, valamint a továbbvezető csatorna

Crowley keze gyorsabban mozdul, mint bárki másé a barlangban vagy a folyosón, és rövidíjával gyilkos nyilat röpít Iarno mellkasa felé. A kiváló lövés tüdőn találja a rőtköpönyeges banditák volt vezetőjét, aki levegőért kapkodva egy tündérlépés varázslat segítségével ezüstös ködben tűnik el. (A kalandozók szeme elől rejtve bukkan fel újra egy másik, sötét folyosón, és botladozva erősítésért igyekszik a bagabúk barakkja felé.) Bajazid áldást mond csapattársaira, akik így lelkesebben harcolnak tovább Iarno hűlt helyével, illetve az egyik bagabú testőrt is sikerül levágniuk, mire a három csákányos bagabú visszaszalad a csatazajra, és az öt fős erősítés is megérkezik a közeli barakkból. A túlerő lépésről lépésre szorítja a csapatot befelé a barlangba, az alábukó vízesés irányába, ahol a kalandozók azt találják, hogy menekülésre egyedül a beszakadt üreg túlsó peremén, a vízfolyás régi, mostanra használaton kívüli csatornáján keresztül van lehetőségük (hacsak nem akarnak odalent, a gödör távolabbi végében nyíló sziklahasadékba lefolyó vízzel együtt lecsúszdázni a ismeretlenbe). A bagabúk egyike Bajazidra mutat, a többiek erre megpróbálják megragadni a szakállas papot, de nem járnak sikerrel: a kalandozók elszakadva a szőrös fajzatoktól átugranak és felkapaszkodnak a szemközti száraz, szűkös csatornába, ahová aztán a bagabúknak látványosan nem akaródzik követniük őket.
A kalandozók átmásznak tehát a régi, téglalap keresztmetszetű, kőlapokkal kirakott vízcsatornán, mely merőleges jobbkanyart vesz a szikla mélyében, ahol aztán kinyílik felettük a tér, és egy gyenge zöldes fényben derengő, hatalmas ipari csarnokban bukkannak fel. Adran óvatosan körbekémlel a következő, egyre közelebbről visszhangzó morajlást követő, sűrű csendben: kicsit távolabb, a kiszáradt csatorna következő fordulóján túl egy réges-régi vízkerék látszik, mely egy mechanikus szerkezeten keresztül egy több méterre magasodó fújtatóhoz csatlakozik. Ez valaha egy masszív olvasztó friss levegővel való ellátását szolgálhatta, a rendszer azonban jelenleg működésképtelen, szemmel láthatóan súlyosan megsérült. A csarnok keleti oldalán szobrok sorakoznak a fal mellett, Bajazid és Gundren rögtön megismeri a törpe védőszenteket; a nyugati fal mellett felborult furikok és talicskák, kiborított érc- és szénhalmok, valamint régi csillék útvonalai húzódnak. A földön mindenhol csontvázak és aszott holttestek hevernek, ránézésre orkok, törpék, gnómok maradványai lehetnek. Kicsit beljebb haladva, a kohó túloldalán zöldes derengés forrását is megpillantják: vöröslő szemű, lebegő koponyát borító zöld lángnyelvek fénye táncol a csarnok falain és mennyezetén.

Ipari csarnok a felrobbant kohóval, a régi vízcsatornával és a továbbvezető járatokkal

Ekkor délről, a kohó távolabbi oldala felől, a sötétbe vesző folyosókról visszhangzó csatazaj és vad kiáltások hallatszanak, mire a lángoló koponya mocorogni kezd a levegőben, és körülötte a földön fekvő holttestek is éledeznek, zombiként tápászkodva fel a földről. Az egyik folyosóról egy csapatnyi ork özönlik be a helyiségbe, a tucatnyi dühöngő, fejszét lengető ork harcos között egy vörös leplet viselő, félszemű sámán lépdel kimérten. A lángoló koponya állkapcsai megmozdulnak, síron túli csontzajok kíséretében annyit mond: "betolakodók!", majd tűzgolyót idéz az ork csapat közepébe. A zöldesszürke bőrű harcosokat elborítják a kirobbanó lángok, a forró gömb felperzsel közülük gyakorlatilag mindenkit; egyedül a sereghajtó ork kerüli el a tűzhalált, illetve a térdre rogyó sámán az, aki még egy fél mondatot tud szólni mellé lépő társához: "keresd meg... te vagy... a kiválasztott...", ezután ő is kileheli a lelkét.
Az egyedül maradt ork harcos felkel a sámán holtteste mellől, így hőseink is alaposabban szemügyre tudják venni. A jól megtermett, irhavértet viselő viselő harcos egy kétkezes csatabárd nyelét szorongatja markaiban. Mélyen ülő, sötétvörös szemeiből feltehetően a testvérei elvesztése miatti harag süt, arckifejezése alapján azonban sikeresen zabolázza meg indulatait. Tekintete csak egy pillanatra állapodik meg a kalandozókon, ezt követően osztatlan figyelmét a fenyegető koponyára összepontosítja. Két zombi hamuvá lett, további hat darab felé tart a hatalmas csarnokban, és úgy tűnik, a lángoló koponya sem nyugszik, amíg meg nem szabadul az utolsó betolakodótól is. Hőseink becsatlakoznak az élőholtak elleni harcba, először felszámolják a zombikat, majd együttesen megküzdenek a tüzes tekintetű koponyával. A lebegő élőhalott, mint kiderül, számos sebzésfajtának ellenáll, és a tűzgolyó után további varázslatokat is bevet: hol égető sugarakat lövell a szemeiből, hol elhomályosodik, hogy nehezebb legyen eltalálni, hol pajzsvarázslattal próbál kivédeni egy-egy erősebb támadást (több-kevesebb sikerrel), végül azonban csak legyőzik a kalandozók.
Mivel az előitéletekkel szembemenve nem próbál meg azonnal a vesztükre törni, hőseink beszédbe elegyednek a tekintélyt parancsoló ork harcossal. Megtudják tőle, hogy a neve Fejszeharapó Qarraq, és egy messzi ork királyságból, a Nyílzuhatag törzsből származik. Ez a törzs, mely Soknyíl Királyság néven is ismert, a békésebbek közé sorolható – kevesen tudják, hogy ilyen is van (hiszen ritkák, mint a fehér orkok). Épp Djakka nevű testvérét kergeti, aki állítólagos örökségét, egy ősi ereklyét keres valahol a Morajló-barlangok mélyén: egy Uruth nevű ork hérosz levágott kezét. A barlangokhoz egy szörnyű rituálé vezette el Djakkát, melyhez számos levágott jobb kézre volt szüksége – mindenféle népek kezére, az emberektől a törpéken át a koboldokig. A Fejszeharapók sámánja, Shurtak a kezeket felhasználó véres szeánszokkal iránymutatást kért számára, miután egy látomás megmutatta neki, hogy Djakka valójában Uruth leszármazottja, és az a végzete, hogy magához ragadja őse ereklyéjét.
Az ereklye legendája így hangzik: "Közel öt évszázaddal ezelőtt egy fosztogató ork sereg rohanta le és dúlta fel előbb a Háromvadkan-ösvény vonalát, majd az egykori Phandalin virágzó városát, egy rettegett harcos, Uruth vezetésével. Végül gonosz bérmágusokkal együtt betörtek a Morajló-barlangokba, hogy megkaparintsák a Phandelveri Paktum varázslatos kohóját. Mohóságuknak azonban ára volt: a Varázskohóért folyó ádáz küzdelemben a nagy hadvezér elvesztette jobb kezét, és sebesülten tért haza királyságába, a két fehér kezet ábrázoló lobogók alá. Bizonyos ork körökben a mai napig tartja magát a mondás, hogy eljő majd egy új vezér, kinek ereiben Uruth vére folyik, és csakis ő lesz képes arra, hogy visszavegye a trónt a Nyílzuhatag törzs jelenlegi, gyáva és lágyszívű királyától, és a viszonylagos béke évei után újra elhozza majd a dicső vérontást, az orkok atyaistenének, az egyszemű Gruumshnak szándékai szerint."
Djakka tehát Uruth leszármazottjának vallja magát, az ereklyével pedig az a célja, hogy segítségével újra vérszomjassá tegye békébe süllyedt népét. Ezért küldték utána Qarraqot, hogy állítsa meg őt. Qarraq követte is Djakkát és csapatát, azonban a barlangban nyomát vesztette testvérének, így kénytelen volt Shurtakot és a harcosokat követni, hátha így újra rátalál Djakkára. Arra a kérdésre, hogy miért nevezte őt a sámán kiválasztottnak, Qarraq azt feleli, hogy összekeverte őt Djakkával, ami nem is csoda, hiszen ikertestvérek.

Fejszeharapó Qarraq, a váratlanul felbukkant ork harcos

Amíg Bajazid diplomáciai tárgyalásokat folytat, és a hatékonyabb előrejutás érdekében megegyeznek Qarraqkal az együttműködésben, addig Gundren Crowley kíséretében vizsgálgatja a századokkal korábban felrobbant kohón látható mágikus rúnákat, Kornélia pedig benéz a csarnokból továbbvezető járatokba, és az egyikben, egy kőajtó előtt egy nagy halom fekete kitindarabra és szétégett bagabú holttestekre bukkan. Adran ezalatt továbbkúszik a száraz csatornában, követve az ismétlődő morajlásokat; a csatorna túlvégén óriási, föld alatti üregre bukkan, az üreg innenső falát ölelő peremről letekintve félelmetes víztömeg látható a mélyben, az üreg mennyezetét hatalmas, természetes kőoszlop tartja. A víz pár (Adran mérései szerint pontosan kettő) percenként felzubog, szintje rémisztő sebességgel, dörömbölve-tajtékozva emelkedni kezd, hirtelen lökéshullámot generálva a csatorna levegőjében – úgy tűnik, ez idézi a messze visszhangzó morajlást a barlangrendszer egészében. A hullámok, mielőtt lassan újra apadni kezdenének, egészen az üreg csúszós pereméig emelkednek, mely mentén balra és jobbra is látható továbbhaladási lehetőség, Adran azonban jobbnak látja nem kockáztatni a vízbe esést, inkább visszakúszik a társaihoz.
Hőseink összegyűlnek a jobb napokat is megélt kohó körül, hogy bekötözzék sebeiket a harc után, de előtte azért még átkutatják a tűzhalált halt orkokat. A sámánnál, kinek köpenyét egy szemet ábrázoló jel díszíti, találnak is pár érdekesnek tűnő fiolát: a sárszerű folyadékok Qarraq elmondása szerint gyógyitalok, de okozhatnak mellékhatásokat az orkokénál gyengébb gyomrú fogyasztóknál, elvégre elhagyhatatlan összetevőik között szerepel a goblin és a homok. A csapat ezután végre leül egy rövid pihenőre, pihenésüket azonban megszakítja, hogy földön heverő darabjaiból váratlanul összeáll a lángoló koponya, hogy égető tekintetével és gonosz varázslataival másodszor is megkeserítse az életüket. A kalandozók összeszedik magukat, újra megküzdenek az élőholttal, és ezúttal is győzelmet aratnak, bár mostanra már jóval kimerültebbek, mint az első csata után. A félig szétvert, leesett állú koponya maradékát behajítják a morajló barlang üregében tajtékzó tóba, és újra megpróbálnak lepihenni a kohó mellett. Azonban most sem telik el egy pihentető óra, mire a koponyadarab kiemelkedik a habokból, visszarepül a csarnokba, és újra összeáll, hogy elpusztítsa a betolakodókat. Harmadszor is sikerül legyőzniük, bár ehhez már a lustálkodó Qarraqot is vissza kell hozniuk az életbe az ork sámán holttestétől elvett gyógyitalok egyikével.
Végül összekaparják a koponya maradványait, és Qarraq útmutatása alapján sebesen kiiszkolnak a barlangrendszerből az orkok által kitakarított útvonalon át: ki az ipari csarnok egyik déli kijáratán, át egy egykori étkezőn (lekaszabolt élőholtak és gyanúsan tisztára rágott csontok között), keresztül a bánya labirintusszerű, részben ismeretlen járatain, végül fel a törpék egykori táborhelyére. Az alagúton át kijutnak a szabadba, a párás, dohos barlangok után különösen üdítő, hűs, esti levegőre, és a Morajló-barlangok bejárata előtt elássák a koponyát (homályos legendaismeretük alapján pontosan hat láb mélyre), hátha így végre nyugton lehetnek tőle. Visszamennek a benti táborhelyre egy hosszú pihenésre, a következő nyolc órányi pihenőt pedig végre nem szakítja meg harc, mindössze a vége előtt kevéssel egy hangos robbanás a bejárat felől. Negyedszerre is találkoznak a lángoló koponyával, aki csattogó állkapcsaival a "betolakodók!" szót ismételgetve repül el mellettük szélsebesen, vissza a kohó felé, melynek örök védelmét ellátni hivatott. Hőseink kifújják magukat, és holtfáradtan visszadőlnek aludni.

Helykitöltő kép három kiváló D&D könyvről, mert ilyen is kell

A kulisszák mögött, avagy a kalandmester jegyzetei

Az ásatás, ahol a bagabúk bontották az üreg aljára omlott törmeléket, mágikus kincset rejtett: a Morajló-barlangok mélyén gonosz terveit szövögető Fekete Pók jövendölésekkel igyekezett feltérképezni lehetőségeit, melyek egy varázstárgy jelenlétét jelezték számára a leomlott sziklák alatt. Megparancsolta tehát néhány csatlósának, hogy kezdjenek el ásni, de nem mondta meg nekik, hogy pontosan mit is keresnek. Az egyik bagabú rábukkant ugyan egy néhai törpe összezúzott csontvázára, de egy pár jó állapotban megmaradt kesztyűn kívül semmi érdekeset nem látott rajta. A kesztyűt azért felvette, ha már ő találta, és örömmel konstatálta, hogy így jobban megy neki az ásás – a varázslatos ruhadarab, az Ogre Erő Kesztyűje pedig a bagabú fizikai ereje mellett a harci képességeit is megnövelte. Annyira viszont nem látványos mértékben, hogy ez szemet szúrt volna a később vele verekedő kalandozóknak.

Mikor az Üvegbotos varázsló felbukkant, Crowley végre megpróbálhatott bosszút állni azon, aki annak idején, még phandalini zsiványéletében a vesztét akarta: valaki bemószerolta a Rőtjelűek vezetőjénél, az pedig megpróbálta megöletni – és most itt állt pár méternyire tőle, sokkal elérhetőbb távolságban, mint mikor legutóbb, a banditák rejtekhelyének rejtett kijáratánál (illetve bejáratánál) találkoztak. Ezért most minden további nélkül a Iarno néven bemutatkozó Üvegbot vesztére tört, és csak utóbbi szerencséjén múlott, hogy sikerült elmenekülnie a halálosnak tűnő tüdőlövés után. Arról, hogy hogyan került most ide a varázsló, és mi történt vele, mióta legutóbb látták, később még lesz szó.

Amikor a kalandozók a túlerő által a félig beomlott üreg peremére szorítva azt latolgatták, hogy innen vajon merre is menekülhetnének, a bagabúk célzottan Bajazid elkapásával próbálkoztak. Parancsot kaptak ugyanis, hogy szerezzék meg a papot a Fekete Póknak, hogy beszélhessen vele. Hogy a többiekkel mi lesz, az másodlagos – nyugodtan lökdössék le őket az üreg mélyére, esetleg zárják el őket a barakkba, eltorlaszolva az innenső ajtót. Végül azonban a bagabúk nem jártak sikerrel, és mikor azt látták, hogy a kalandozók az üreg túlsó falán, a régi csatornán keresztül próbálnak menekülni, eszük ágában sem volt utánuk eredni. Tudták ugyanis, hogy az az alagút a régi kohó felé vezet, melyet egy legyőzhetetlennek tűnő élőhalott, egy lángoló koponya őriz, aminek mostanra több társuk is áldozatul esett – azok elszenesedett maradványait találta meg Kornélia egy zárt ajtó előtt, mikor a kohó déli oldaláról induló járatokat felderítette. (Ez az ajtó egyébként ugyanabból a fent említett barakkból nyílt (zárult), amelyiknek a másik ajtajánál korábban hőseink és a bent várakozó bagabúk egymás felé hallgatóztak, és ahonnan aztán a harcból menekülő Üvegbotos erősítést hívott.)

A lángoló koponya alapvetően halálos veszedelmet jelenthetett volna a kalandozókra is, főleg miután épp egy másik harcból menekültek felé: egyetlen jól irányzott tűzgolyó földre küldhette volna a csapat jelentős részét, és mivel akkor még azt sem tudták, milyen típusú fegyverek és varázslatok képesek egyáltalán megsebezni az élőhalottat, gyorsan csúfos véget érhetett volna ez a csata. Kiváló megoldást kínált viszont erre a korábban már felvezetett ork történetszál: egy váratlanul berohanó, majd szénné égő ork osztag legalább annyira hatásos erőfitogtatás, mint amennyire praktikus lehetőség a lángoló koponya legerősebb varázslatának ideiglenes kimerítésére.

A másik ok, amiért aztán a lángoló koponyával egymást követő három ütközet sem bizonyult eléggé halálosnak (annak ellenére sem, hogy mindig azelőtt támadt fel romjaiból, mielőtt a kalandozók kipihenhették volna magukat), az az volt, hogy nem használtam kellő hatékonysággal a varázslatait. Ahogy az egyszerű harcosok is kénytelenek taktikázni, ha győztesen akarnak kijönni egy-egy csatából, egy évszázadok óta őrködő, halhatatlan őrzőnek elkerülhetetlenül kellett legyen ideje optimalizálni a varázslatai használatát. Én azonban ennél jóval kevesebb időt fordítottam erre, így mind a pajzsvarázslatot, mind a homályt később kezdtem használni a kelleténél, a lángoló gömböt pedig be sem vetettem igazán, mert mint (számomra későn) kiderült, ugyanúgy koncentrációt igénylő varázslat, mint a homály. Utóbb kellett megtudnom, hogy a szörnyek tudják, hogy mit csinálnak, és ezt előbb egy blogban, aztán mostanra könyv formátumban is lehetőségem nyílt olvasni – játékosaim pechjére.

A Sárkánygyík-bércnél elszalasztott vérdíj, a levágott koboldokat övező, keletre tartó lábnyomok, illetve a behálózott ork felderítők holttestei mind egy errefelé garázdálkodó ork csapat jelenlétét jelezték. E jelentősebb ork történetszál ötletével egy másik (spoileres!) blogbejegyzés szolgált, melyet kissé átdolgozva be tudtam mesélni egy újabb frakciót a Morajló-barlangokba, hogy változatosabb, dinamikusabb, és eggyel epikusabb is legyen Phandelver elfeledett bányájának végjátéka. Ehhez hozzájárult az is, hogy a következő néhány játékalkalomra egy újabb játékos csatlakozott az asztalunkhoz, aki praktikusan egy ork kalandozót személyesített meg, a fősztorival némiképp összefonódó háttértörténettel és célokkal. Fejszeharapó Qarraq nyers erejével és harci taktikáival ütőképesen egészítette ki a csapatot, csavaros és váratlan ötleteivel pedig többször sikerült meglepnie mindannyiunkat.

Bár nagyon próbáltak megszabadulni a lángoló koponyától, a hat láb mélyre eltemetés önmagában nem volt elég ehhez, és sajnos még a csapat papjának sem volt kellő élőholtismerete vagy szörnyvadász múltja ahhoz, hogy pontosan tudja, hogyan lehetne meggátolni a kohó őrzőjének unos-untalan visszatérését. A robbanást, melyet a kalandozók éjszakai pihenésük során hallottak, a föld alatt azóta újra feltámadt lángoló koponya okozta, amikor időközben újratöltődött varázsrekeszeiből újabb tűzgolyót varázsolt, hogy kiszabadítsa magát szorult helyzetéből – mivel ő maga teljesen immúnis a tűzsebzésre, ez számára semmilyen problémát nem okozott, és végre visszatérhetett évszázados feladatához a barlang mélyére, távol tartani a betolakodókat.

Következik: hamarosan...