#14 Morajló-barlangok I.

OIvadás havának 20. napja

A kalandozók már több mint egy órája tanakodnak az útjukat hosszan keresztező, 60 láb széles szakadék peremén felállított táborhelyükön ücsörögve, hogy vajon hogyan is juttathatnák át mind magukat, mind a felszerelésüket a feneketlen mélység felett – az ökrösszekeret itt nemigen fogják tudni átvinni a túloldalra, annál viszont sietősebb az útjuk, hogy megpróbáljanak kerülőt keresni. A két part között átívelő, néhai törp szerkezet két láb széles láncán a Kőkereső fivérek legutóbb egy remek acélsodrony segítségével másztak át, ezt azonban valaki azóta a túloldalról elvágta. Az innenső végénél fogva felhúzzák a sodronyt, majd a szabad végére egy kampós láncos toldást rögzítenek, hátha újra ki tudják feszíteni valahova a túlparton. Crowley az övére akasztja a kampót, majd mielőtt elindulna, Bajazid még rámond egy Áldás varázslatot a félszerzetre, biztos ami biztos. Szüksége is lesz rá: bár Crowleynak nagyjából félútig még különösebb nehézség nélkül sikerül átmásznia a hatalmas láncszemeken, a középtájt támadó erős széllökések kibillentik az egyensúlyából, és csak a szerencséjének, némi inspirációnak, nomeg az említett áldásnak köszönheti, hogy meg tud kapaszkodni és vissza tudja húzni magát a láncra. Végül sikeresen átér a túloldalra, beakasztja a kampót a korábbi helyére, majd kifeszíti az acélsodronyt, hogy kapaszkodót képezzen végig a lánc felett.

Ezután karabinerek segítségével hámot rögzítenek a sodronyra (szerencséjükre Gundren bányászfelszerelése számos kifejezetten praktikus eszközt tartalmaz), a hámba beakasztják a rakomány első, gondosan összecsomagolt adagját, elé és mögé egy-egy 50 láb hosszúságú kötelet kötnek. Utóbbit Bajazid a derekára köti, és ő is elindul átmászni a szakadék felett. Félútig még ő is könnyedén eljut, az ottani széllökések azonban neki is gondot okoznak, és lesodorják a láncról. Neki ráadásul megkapaszkodnia sem sikerül, úgyhogy egy pillanattal később már a szakadék mélye felé zuhan, és csak a kötél fogja meg – melynek másik végét Kornélia tartja a kezében, így Bajazid szép negyedkörívet leírva csapódik vissza a kiindulási oldal sziklafalába. Miután közös erővel felhúzzák, Gundren javaslatára egy karabinerrel a sodronyhoz kapcsolja a kötelet, és így araszol át a láncon, immár nagyobb sikerrel. A kötélnél fogva maga után húzza a hámban himbálózó rakományt is, melyet aztán Crowleyval kipakolnak a túloldalon, amíg az üres hámot Kornéliáék visszahúzzák az ő oldalukra. Következőnek Gundren indul neki, ő már eleve a hámba bekötve, hogy biztosan ne eshessen le. Azonban mikor nagyjából félúton jár, két éhes Peryton száll fel nagy zajjal a túloldali sziklafal repedései közül, és bőgve-vijjogva a kalandozókra támadnak.

Innenső oldal, túlsó oldal, és a kettő között kifeszített régi lánc a feneketlen szakadék felett

Van tehát egy harcosunk és egy varázslónk az innenső oldalon, egy szerencsevadászunk a szakadék felett lógva, egy zsiványunk és egy papunk a túlsó oldalon, valamint két darab félig ragadozó madár, félig szarvasbika hibridünk a levegőben. Adran és Kornélia igyekszik magára vonni a levegőből le-lecsapó Perytonok figyelmét (akik meglepetésükre mintha értenék az emberi beszédet), mialatt Crowley és Bajazid sietve átvontatják Gundrent a túloldalra. Az egyik agancsos madarat sikerül is Kornéliának magára haragítania, majd mikor az rárepül, egyetlen kritikus találattal szétcsapnia. A másikra Crowley ereszt nyílvesszőket egy szikla takarásából, miközben Adran varázslatokat lövöldöz, Bajazid pedig Crowleyt támogatja, mikor a félszerzet a rátámadó Peryton öklelésétől és karmaitól földre kerül, majd egy jól irányzott Fénylövedékkel grillcsirkét csinál az agresszív szárnyasból. Crowleyt gyorsan meggyógyítják, megbirkóznak a hátramaradt ládák, hordók és csapattagok átjuttatásával, Igar pedig elbúcsúzik, visszafordul az immár üres ökrösszekérrel, és Phandalinig meg sem áll vele.

A kis csapat a délután további részében gyalogosan cipeli magával a bányászfelszerelést és az ellátmányt, és hogy jobban teljen az idő a barlangok bejáratánál felállított pihenőhelyig, Gundren lelkesen mesél nekik régi bányászélményeiről. A perceken át, gyors egymásutánban sorolt vájártani szakkifejezésekből a letaglózott hallgatóság alig ért valamit, de mielőtt visszakérdezhetnének, hogy mi is az a sakta vagy hogy hogyan kell kutyázni, hirtelen megtorpannak, mert egy nagyobbacska, fehér kukacszerűségekből álló (fekvő) kupacot vesznek észre oldalt a fűben. Adran és Bajazid óvatosan megközelítik a jelenséget, és megvizsgálva azt találják, hogy a halmot alkotó négy hosszúkás selyemgubóféleség közelebbről leginkább bepókhálózott humanoidoknak tűnik. Bajazid előbb csak az egyik, majd Adran segítségével sorban a többi hálószarkofágot is megbontja egy tőr pengéjével. Mindegyikben egy-egy halott orkot találnak, melyekkel a rögtönzött halottkémlelés szerint pókharapás végezhetett, és talán tíz-tizenöt napja, vagy még régebb óta itt fekhetnek. Nekik nem hiányzik a jobb kezük, viszont páncéljuk mellkasi részére két fehér kezet festettek.

Adran elgondolkodik, hogy ismer-e orkokról és kezekről szóló legendákat, és két dolog is eszébe jut. Az orkokról például a Phandalintól több száz mérföldre északnyugatra található Soknyíl Királyság: egy régi és hatalmas ork törzs, akiket nomád fosztogató szomszédaikhoz képest újabban némileg civilizáltabbnak mondanak, mivel képesek voltak letelepedni, több más törzzsel is békében élni, és a fosztogatást is inkább csak a saját területeiktől távol művelik – állítólag egészen messze dél felé, a Háromvadkan-ösvény közelében is látták már felderítőiket. Felrémlik neki továbbá egy ork hérosz, bizonyos Uruth neve: évszázadokkal ezelőtt a néhai nagy hadvezér népe fehér kezek jelét viselte, és mintha valahogyan kapcsolódna hozzá egy nagyhatalmú ereklye, egy levágott jobb kéz legendája is. Hőseink tanakodni kezdenek: vajon mit csinálhattak ezek az orkok errefelé, a hegyek közelében? Netán ők is a bányát keresték? Az orkok jellemzően fosztogatásból élnek, és amit elhagynak, azt felgyújtják maguk mögött... Esetleg lehet közük a Sárkánygyík-bérc környékéről szóló hírekhez, ahol mostanában egyre gyakorabban számoltak be ork fosztogatásokról?

A sötét mélységből párás járatok körvonalai rajzolódnak ki...

Tanakodásukat távoli mennydörgés szakítja félbe: vihar közeleg. A behálózott orkokat hátrahagyva megszaporázzák lépteiket, és Gundren útmutatásával csakhamar megpillantják azt a sziklát, amely a barlang oldalbejáratát rejti, épp mielőtt beállna az esti sötétség, és az egyre feketébb felhők a nyakukba szakadnának. Amíg odaérnek, Gundren elmeséli, hogy a barlangbejárat megtalálása szinte a véletlennek volt köszönhető: régóta kutatták a környékbeli hegyeket a legendás kincseket rejtő bánya után, mikor egyszerre csak halk füttyszóra lettek figyelmesek. A füttyszó aztán elhalt, mintha sosem lett volna, de pár perc múlva ismét hallhatóvá vált. Gyanakodva próbálták behatárolni, honnan is eredhet a vissza-visszatérő hang, végül fülük egy sziklához vezette őket, melynek egy repedésen keresztül szabályos időközönként süvített át a levegő. A repedés mögött egy meglepő rendszerességgel érezhetően huzatos, természetes járatra bukkantak a sziklában, melyet kisebb nehézségek árán sikerült megnyitniuk és járhatóvá tenniük. Beljebb haladva hamarosan egy nagy belmagasságú, cseppkövekkel és kőoszlopokkal alátámasztott üregbe jutottak, ahol a gyakori, lökésszerű légnyomásváltozással enyhe földrengés és morajlás is együtt járt. Végül itt vertek tábort, és a megbeszéltek szerint itt fog most rájuk várni a másik két Kőkereső fivér, Tharden és Nundro...

Hőseink Gundren vezetésével behúzódnak a barlangbejáraton a hirtelen rákezdő eső elől, leteszik a csomagjaikat, és fáklyával-lámpással-sötétlátással (ki mit hozott magával) felfegyverkezve elindulnak az alacsony, ám kissé szélesebb járaton, be a szikla sötétjébe. Valamivel beljebb érve a többség számára váratlanul hirtelen légnyomás és hatalmas huzat érkezik, ezzel együtt mély, távoli, morajló-robajló hang remegteti meg alattuk az asztalt a talajt – hát ezért nevezik Morajló-barlangoknak ezt a helyet. Miután látják, hogy Gundren nyugodt marad, ők is túlteszik magukat az első ijedtségen, és csakhamar megérkeznek a bejárati üregbe, hogy ott végre lepihenjenek. Azonban baljós látvány tárul szemük elé a fáklyafényben: a három főre kialakított kis tábor üresen és elhagyottan áll; üres hálózsákok, falhoz támasztott szerszámok, lapátok, csákányok, evőeszközök, valamint egy rég kialudt tábortűz található, továbbá egy mély hasadék az üreg távolabbi végében. Mély csend van, amit csak a következő morajlás robaja tör meg, majd a visszhangok elültével újra csak a csend marad.

Sehol egy lélek, csak egy kisebb, fehér hálóba bugyolált, mozdulatlan alak fedezhető fel a középen álló kőoszlop oldalán, pókselyemmel felkötözve. A kalandozók óvatosan leszedik a fehér gubót az oszlopról, Bajazid pedig torkában dobogó szívvel bontja ki a hálót. Aggodalmuk beigazolódik: az egyik törpe, Kőkereső Tharden holttestére bukkannak. Nyakán penge által okozott seb látható, melyből feketeség árad szét a holtsápadt bőr alatt – valószínűleg méreg végzett vele, nagyjából tizenöt-húsz nappal ezelőtt. Gundren sírva borul halott testvérére. Leszedik a halottról a pókháló maradékát, majd együtt átviszik a saját hálózsákjára, és betakarják, hogy kevésbé méltatlan helyzetben feküdjön. Gundren könnyes szemmel megígérteti Bajaziddal, hogy bosszút áll testvére gyilkosán, a Fekete Pókon, és segít megtalálni másik testvérét, Nundrót – és hogy ez könnyebben menjen, rábízza kuzinjára Tharden varázslatos Hétmérföldes Csizmáját.

Mielőtt jobban összejárkálnák a helyiséget, a kalandozók nyomokat keresnek. Találnak is: a csetepaté nyomaiból csizmás lábak nyomai, valamint nagyobbacska, pontszerű nyomok rajzolódnak ki. Az oszlop túlsó oldalán is kivehető két pár lábnyom a porban, melyek aztán az üreg végében álló hasadék felé tűnnek el, ahol egy lelógó kenderkötelet is találnak az egyik masszívabb cseppkőhöz kötve. A nyomok azonban régiek, most a helyiséget kellően biztonságosnak ítélik, hogy itt táborozzanak le éjszakára; pihenésüket nehezíti a párpercenként felzúgó morajlás, de valahogy megpróbálnak hozzászokni, és hamarosan elnyomja őket a fáradtság.

...ezek egy ősrégi bánya ősrégi vájatai!

Olvadás havának 21. napja
Hőseink arra ébrednek, hogy 4. tapasztalati szintre léptek. Miután felmérték újdonsült erejüket, felszerelkeznek a Gundren által összekészített szállítmányból mindenféle bányászeszközökkel: csákánnyal, lapáttal, kötéllel, sisakkal. Kornélia még egy fényforrást is a kobakjára applikál, mielőtt az előző este talált kötél segítségével leereszkednének a máskülönben vaksötét hasadékba. (A teljes sötétség egyébként sem Adrant, sem Bajazidot nem állítja meg – elf, illetve törpe származásuknak köszönhető sötétlátásuk bár gyér világosságú és színek nélküli, de ezzel együtt is használható tájékozódást biztosít számukra 60 lábnyi távolságon belül. Ember és félszerzet társaik azonban most is kénytelenek fényforrások segítségéhez nyúlni.) A hasadék alján északra és keletre indul tovább egy-egy járat, a kalandozók az északival kezdenek. A kezdetben szabálytalan falú járat csakhamar párhuzamos és merőleges vájatokból álló, gondosan kiépített bányába vezet – Bajazid a falakat megvizsgálva magabiztosan állítja, hogy évszázados, törpék által kihajtott vágatokban járnak; Gundren helyesel.

Miközben pár percenként újra meg újra megismétlődik az a hangos morajlás, amely egész éjszaka fárasztotta őket, a kalandozók óvatosan felderítik az ősrégi bánya számtalan vájatát és elágazását. Igyekeznek a meg-meginduló légmozgás forrásirányát követni, amely egyre erősebben sodor feléjük orrfacsaró ammóniaszagot (másnéven légkönegbűzt). Gyanúsan tisztára nyalt járatokban haladnak, míg bele nem szaladnak egy éhesnek bizonyuló Sárga Zselébe, aztán még kettőbe. A szúrós szagú amorf lények testükből bárhol kinövesztett állábaikkal csapkodják a betolakodókat, ám ösztönszerű bekebelező mozgásukból adódóan viszonylag könnyű célpontnak bizonyulnak, és bár megsérülve elkezdik menteni az irhájukat, mindezt rettentő lassan teszik. Nehézséget csak az okoz, amikor többen gyűlnek össze egy szűk folyosószakaszon, és nemcsak a falra, hanem a mennyezetre (törpéink szavaival érve főtére vagy fedüre) is felmásznak, és kiderül, hogy egy-egy túl jól sikerült vágás hatására bizony osztódni is képesek. Ezt a trükköt azonban csak az utolsó zselé tudja bemutatni, de többfelé szakadó (és szaladó) darabjaival is hamar végeznek hőseink.

A bánya tömkelegének számos oldaljárata vagy beomlott mára, vagy félbemaradt a feltárásuk, de Bajazid jó irányérzékkel továbbra is észak felé vezeti a csapatot, amerre a levegő egyre párásabbnak érződik. Felfedez egy kissé ereszkedő útvonalat, melynek falait láthatóan a természet alakította simára (mintha egykor víz borította ezt a részt), és valaha lejtaknaként a bányában megjelenő vizet egy mélyebben fekvő területre vezette el. Ezt követve hamarosan egy nagyobb barlanghoz érnek, melynek alján egy vízgyűjtő gödör (ún. zsomp) sötétlik; körülnézve valami csillogást vesznek észre a víz mélyén, de most inkább nem járnak utána, hogy mi lehet az. A vízszint alatt, észak felé egy csatorna-alagút indul, a helyiség keleti, száraz peremén pedig egy rövid, felfelé vezető lépcsőre lesznek figyelmesek. A lépcső tetején egy elágazást, azon túl kelet felé egy zárt faajtót találnak – utóbbihoz hallgatózási céllal oda is lopakodnak. Az ajtó túloldaláról mély, dörmögő, goblin nyelvű beszédet hallanak, ami alapján arra jutnak, hogy bizonyára Bagabúk pihenőhelyére bukkanhattak. Aggódva, hogy esetleg észrevették őket (és valóban, a torokhangú beszéd hirtelen a másik oldalon is elhallgat), mozgásukat a következő morajlásra időzítve haladnak tovább, az elágazásban észak felé fordulva.

Pár újabb lépcsőfokon felérve egy T-elágazáshoz érnek: a nyugati irány vége sötétségbe vész, keletre viszont egy pár lépcső visz lefelé, azon túl pedig egy kifejezetten nagy belmagasságú barlang nyílik, benne egy csörgedező érrel, valamint egy észak-déli irányú, mély hasadékkal, ahová a víz alázúdul, és ahonnan munka zaját hallani. Amíg a többiek csendben a folyosó falához lapulnak, Bajazid egy élete, egy halála, betoppan a barlangba, ahol csákánycsattogás, lapátolás, illetve mély, morgolódó hangok visszhangjait hallja a hasadék mélyéről. Nincs azonban sok ideje azon morfondírozni, hogy mennyire lehetnek lelkesek a lent dolgozók, mert egy őrt álló Bagabúval akad össze a tekintete, aki "fiúk, vendégeink érkeztek!" felkiáltással nyugtázza a váratlan találkozást. Innen folytatjuk.

A Morajló-barlangok labirintusszerű bányavágatai

A kulisszák mögött, avagy a kalandmester jegyzetei

A szakadék feletti átevickélés ugyan eredetileg nem volt része a kalandmodulnak, de a tó mélyén lakozó dinoszauruszhoz hasonlóan ezt is elég izgalmas színesítésnek találtam ahhoz, hogy beleszőjem a történetbe. Rájönni, hogy valaki bizonyára követte Gundrenéket, ráadásul szabotálta is az átkelés közel s távol egyetlen lehetőségét, kissé fokozta a drámai feszültséget; ezek után kitalálni, hogy hogyan juthatnak át mégis a rendelkezésükre álló eszközökkel, kellő kihívást nyújtott, hogy ne legyen egy sétagalopp odaérni a Kőkereső fivérek nagy felfedezéséhez. Az viszont, hogy miért csak a szakadék széléhez érve merült fel, hogy innen már szekér nélkül kell továbbvinniük a szekérnyi bányászfelszerelést, a kalandozókat vélhetően ugyanúgy meglepte, mint Gundrent vagy engem – erről az apró részletről nem volt szó az ötletadó (továbbra is spoileres!) írásban. Az eredendően életveszélyes átkelés biztosítása, majd az épp háromfelé szakadt csapat tagjainak (és felszerelésének) megvédése a szárnyas támadóktól viszont újszerű helyzetet teremtett, szóval azt kell mondjam, végülis megérte.

Bár a Morajló-barlangok legjelentősebb része a legendás Varázskohó, az egykor itt készített szerszámokhoz, fegyverekhez és ékszerekhez szükséges fémeket előállító "sima" kohó, illetve az ezt kiszolgáló, évszázados bányarendszer is elengedhetetlenek voltak a működéséhez. Úgy éreztem, ezek bemutatását nem vehetem félvállról, ezért körbekérdeztem bányász ismerőseimnél, hogy néhány kifejezéssel vagy történettel segítsenek felkészülni a témából. Selmeci ismereteik hasznosnak bizonyultak, számos bányászati szakkifejezést tudtam így Gundren szájába adni – azt hiszem, mindenki jobban járt, hogy ha már a törpék szaknyelve nálunk hivatalosan is a német lett, a "das Csille" jellegű egzotikumok helyett Burschenschaftok és Grubenek, illetve Jó szerencsétek és vihederek röpködtek a bánya levegőjében. A helyszínek leírásához jól jöttek a különböző szakszótárak is (mint ez vagy ez), bár néhol azért gondban voltam, hogy biztosan helyesen sikerült-e használnom a definíciókat.

Az előző epizódban megjelent, mindeddig ismeretlen okból levágott kezű koboldok után most egy újabb gyanús esemény nyomait találták meg hőseink: pókhálóba bugyolált, harapástól elpusztult orkok holttesteit. Hogy a jobb napokat is megélt ork felderítők honnan jöhettek és merre tarthattak, azt nem firtatták, megelégedtek a páncéljukon látható fehér kezek jeléhez kötődő legendák felidézésével. Mikor tíz nappal ezelőtt a Sárkánygyík-bérc közelében jártak, végül visszafordultak, és nem jártak utána a Phandalini Harsonában mostanra többször is meghirdetett vérdíjnak – így most csak találgatni tudtak, hogy lehetett-e közük az ottani orkoknak ezekhez a szerencsétlenekhez, esetleg a hírhedt Soknyíl Királyság orkjaihoz, netán azokhoz az orkokhoz, akiknek előző nap csak a lábnyomait látták a legyilkolt és megcsonkított pikkelyes apróságok teste mellett, a porban. Pedig hát senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy minden mindennel összefügg.

A hálóba tekert orkok után a Morajló-barlangok első barlangjában is találtak egy pókhálóba csomagolt holttestet, Kőkereső Tharden halálát azonban nem harapás, hanem fegyverméreg okozta. Korábban is hallottak már a csúf, kopasz gaz Fekete Pókról, most azonban konkrétan szembesültek egy kegyetlen gaztettével: Gundren elveszítette miatta egy testvérét, aki ráadásul Bajazidnak is rokona volt. Ez a jelenet volt talán az első olyan helyzet a játékunkban, ahol a veszteség és a gyász kézzel foghatóan megjelent, bár a kaland eddigi folyása során a karakterek személyesen nem találkoztak az elhunyttal. A drámát a szavakon túl a háttérzene megválasztásával is igyekeztem megmutatni, de hogy mindezeknek sikerült-e érzelmeket kiváltania az asztalnál ülő játékosokból, azt nem tudom biztosan.