#12 Egy Kockázatos Barátcsony

Olvadás havának 17. napja

Úton Phandalin felé, hogy ott minél hamarabb meggyógyíthassák sérült megbízójukat, Kőkereső Gundrent, hőseink a következő reggelre eddig ismeretlen vidékre tévednek: Repkényvölgyfalvára. A két hegy által közrefogott, északról mocsárral határolt, térképen sehol nem jegyzett kis faluban – melyen földrajzi adottságai miatt most már feltétlenül át kell haladniuk – mindenféle jóravaló nép él: narancssárga és piros bőrű boglinok, gobhoblinok és gabagúk. Az örökvörös juharfák lombja alatt megbúvó kis faluban nagy a sürgés-forgás, a hóval borított tetejű, kékre, lilára és zöldre festett házak ereszeiről lampionok lógnak, Barátcsony ünnepét ünneplik az itt lakók. Hőseink épp az Arany Fenyőhöz címzett fogadóban melegszenek át kicsit a kinti (ebben az évszakban számukra meglehetősen szokatlan) hideg időjárás után, amikor két fura szerzet libben be az ajtón. Egyikük Milka, egy csokibarna bőrű lány: félszerzet trubadúr, zöld bársonyruhában, fehér prémmel, fuvolával, magasra tartott orral, lila szemmel és rövid, göndör, levendulaszín hajjal; akiről hamar kiderül, hogy kicsit szertelen, nagyon kíváncsi, rendkívül olvasott, és hajlamos a szükségesnél bonyolultabb válaszokat találni egyszerűbb kérdésekre. Másikuk Sanitex, egy magas, megnyerő arcú, inkább emberi vonásokkal bíró félelf vadász; haja fekete, szeme ezüstszürke, bőre világos; szabadidejében népi hős és szabadelvű szélhámos, akiről első látásra lerí, hogy azonnal otthon érzi magát bárhol, például itt is. Ha már így összefújta őket a szél, röviden megismerkednek, szemezgetnek kicsit eddigi kalandjaikból, és egyúttal fogyasztanak is valami lélekmelengetőt.

Eközben lép oda hozzájuk Lanalér, egy ősz, fonott hajú, mély hangú gobhoblina, hosszú batikolt ruhában. Sanitex egyből úgy köszönti, mint aki már ismeri (nem kizárt, hogy tényleg ismeri), majd megtudják tőle, hogy mi ez a felfordulás a faluban: az éves Barátcsony ünnepnapjait ülik épp, csak hát előfordulhat, hogy valójában az utolsót. Repkényvölgy falujának lakói ugyanis minden évben ajándékot küldenek a falu négy őrzőjének a közeli Hangaszurok-mocsár négy pontjára, garantálva ezzel az őrzők jó- (vagy legalább semleges) indulatát és a békés egymás mellett élést – azonban a csomagokat szállító futár idén nem tért vissza az északi mocsárból. Ez az oka a falusiak aggodalmának: mi lesz velük, ha az őrzők nem kapják meg a nekik járó ajándékokat? Lanalér eligazítja a további részletek iránt érdeklődő kalandozókat a postahivatal irányába, továbbá kedvezményes vásárt ígér nekik szatócsüzletében és gyógyitaldájában. Megköszönik, kiszervezik Gundren ápolását a mai napra, majd távoznak.

A kalandozók elindulnak a falu keleti végén álló postahivatal felé; útközben Sanitex megtekinti a hirdetőtáblát a főtéren, és a kiírások között megtalálja a repkényvölgyi polgármester, Darg Smelg aláírását, amit gyorsan le is másol magának, jól jöhet az még. A postahivatal egy fehér gombák által bevilágított, természetes barlangban kapott helyett, ahol számos láda, levelekkel teli doboz és íróasztal között egy kis földalatti tó is található. A tóban élő csápos, rémisztő fogsorú, ámde barátságos és bőbeszédű boleath Jüktakili néven mutatkozik be (de hívhatják Bobinak is), ő látja el a repkényvölgyi és környéki postahivatalnoki feladatokat (és pakolászás közben gyakorta beleolvasgat a levelekbe). A lelkes postamester közel végtelen számú érdeklődő kérdést tesz fel nekik dallamos bálnahangján: honnan jöttek, mit láttak, mit hallottak, mi hír a nagyvilágban. Ezután nagy nehezen kihúzzák belőle, hogy legtapasztaltabb postásuk, a jó öreg gabagú, Gorvini Maklár már napokkal ezelőtt elindult a Hangaszurok-mocsárba, hogy elvigye a barátság mézeskalácsait és a béke üzeneteit a falu négy védelmezőjének, de még mindig nem tért vissza, pedig nála jobban senki nem ismeri azt a lápos vidéket. A csapat elvállalja az ügy felderítését, ezért Jüktakili tiszteletbeli postásnak nevezi ki őket, ehhez ráadásul piros sapkát is biztosít uniformisként, továbbá némi előleget a díjazásból, végül útjukra engedi őket az északi mocsár irányába. De mielőtt a kalandozók bevetnék magukat a mocsárba, még gyorsan útba ejtik Lanalér szatócsboltját, és beszereznek pár dolgot az útra: gyógyitalokat, néhány napi élelmet és vizet, nyílvesszőket, valamint egy-egy rend hóban-sárban is alkalmas, vastag ruházatot.

Irány a Hangaszurok-mocsár, az útmutatást követve elindulnak benne észak-északnyugat felé, fejükön a piros sapkákkal. A juharfákat lassanként felváltják a szomorúfüzek és a magyalbozótok, és az út is egyre járatlanabb és sárosabb. Csakhamar egy tisztáson álló magányos fűzre bukkannak, mellette pedig egy kialudt tábortűzre, egy feldőlt hokedlire és dulakodás további nyomaira: megtalálták Maklár hűlt (tábor)helyét. Körülszaglásznak, találnak egy aranyat a hóban, valamint favágás forgácsait; vérnek szerencsére nincs nyoma, csak számos csizmának a sárban, melyek haladási irányát (és egy pár nagyobb csizma vonszolásának nyomát) óvatosan követve csakhamar egy sátortábort vesznek észre kelet felé a fák és magyalbokrok között. Félkör alakban elrendezett féltucat sátor előtt, egy tüzet körülülve rosszarcú illetők pityókáznak és pihengetnek: egy fiatal nő, Gyanda, a banditapitány, hosszú piros köpenyben és sok fülbevalóval; valamint banditjai, Kázmér, Homér, Tihamér, Bagamér és Edömér; hátrébb pedig egy fához kötözve észreveszik a piros sipkás, ájultra vert postást, Maklárt. A csapat taktikusan közelít: először egy Altatás varázslattal egyből elaltatnak 3 banditot, és csak utána kezdenek el nyilakat lőni és rárontani a többiekre, miközben egyikük (Crowley) csendben odalopakodik Maklárhoz, és kiszabadítja. Bár Gyanda banditapitány kifejezetten jól harcol, a hat kalandozó könnyen felülkerekedik a meglepett és egymást ébresztgető banditokon, párat levágnak közülük, a többieket pedig megfélelmlítik, lefegyverzik és elkergetik kelet felé.

A banditok sátortábora, tábortűzzel és zsákmánnyal

Amíg Maklárt ébresztgetik, átnézik a táborban maradt zsákmányokat. A barátság mézeskalácsainak és a hozzájuk tartozó üzeneteknek a megtalálása után a következő legérdekesebb egy farkaskölyök egy ketrecben, valamint egy "várunk haza, apu" feliratú gyerekrajz az egyik leölt bandita zubbonyában. Maklár magához tér, és kis beszédhibájával elmeséli, hogy rajtaütöttek ezek a gazok, megverték és foglyul ejtették; azóta itt tartották egy fának kötözve, és szövögették gaz terveiket. Mivel a falu őrzői miatt már rég nem tudtak nyugodtan fosztogatni, kitalálták, hogy ellopják a nekik szánt ajándékokat, és Maklárt csak Barátcsony után engedik haza az addigra már védtelen Repkényvölgyfalvára, azzal az üzenettel, hogy innentől ők bizony mindent is megvámolnak. Ez azonban szerencsére meghiúsult, és már csak a mézeskalácsokat és az üzeneteket kell eljuttatni az őrzőknek, hogy a falu egy újabb évig biztonságban lehessen. Maklár ezt a kalandozókra bízza, ő már nem tudja folytatni az utat, muszáj hazasántikálnia lábadozni. Elmondja, hogy hol kell keresni a négy őrzőt: a kusza hajú Ágaboglár nagyit darulábakon forgó házában; a vakító mosolyú Birenblőt egy nyüzsgő, virágos réten; az állig felfegyverzett, kevésszavú vándor teknőcnőt, Zordot egyik lehetséges táborhelyén; végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a rettentő hangú Torbelexort, a Feketeszárnyú Halált (kinek nevét Kornélia sárkányrúnákkal le is tudná szótagolni) egy föld alatti barlangrendszerben. Hőseink megköszönik az információt, magukhoz veszik az ajándékokat (a hozzájuk mellékelt üzeneteket még a csapat legkíváncsiskodóbb tagjai sem olvassák el titokban), szerencsés hazautat kívánnak, és átadják neki a farkaskölyköt, legyen társasága hazafelé.

Úgy döntenek, először Ágaboglár nagyit keresik fel. Maklár útmutatása alapján hamar elérnek a mocsár egy különösen ködös, lápos, szúrós-bozótos részére, ahol egy hatalmas fagyökerekből összenőtt, daruszerű lábakon táncoló kunyhót vesznek észre a fák között. Amikor megközelítik, a házikó világos ablakai mögül kedves anyókahangot hallanak: "Gyertek csak be, kedveskéim, épp kisült a sütemény!". Megpróbálnak hát felmászni, ami a feszt táncoló darulábak miatt nem olyan egyszerű, de elkötelezetten és atlétikusan megoldják, az ajtó pedig feltárul. Bent a házikó egyetlen, szűkös szobájában egy kis tűzhely kellemes melege fogadja őket, valamint egy lila virágokkal díszített zöld ruhás, kedves arcú néni, kusza ősz hajában toll és gallyak. A falon, polcokon és gerendákon mindenféle kacat ül, dől és lóg; közöttük, a falak mellett egy koszos ágy, egy forró sparhelt, valamint egy két békát (Anasztáziát és Drizellát) tartalmazó terrárium kapott helyet. Ágaboglár nagyi körbekínálja a boglin formájú kekszeket, szabadkozva, merthogy azóta már saaajnos kihűltek. A kalandozók illedelmesen megkóstolják: a sütik valóban hidegek, de szárazak is, mint a fűrészpor, és ízre sem sokkal jobbak. Látva, hogy száraznak találják a süteményt, a mosolygós nagyi egy kis teát kínál hozzá, mely szintén hideg, de legalább jó sokáig ázhatott, mert igen keserű – nem is kérnek belőle túl sokan. Hőseink nem is akarnának nagyon zavarni, csak átadnák az ajándékot és mennének is tovább, Ágaboglár nagyi azonban ragaszkodik hozzá, hogy ha már meglátogatták, akkor meséljenek neki valamit, úgy meghallgatna valami szomorút. Mindenkitől. Sorban mesélnek is neki egy-egy történetet, ő pedig kifejezetten lelkesen figyel ("Ó, és aztán mi történt? Nagyon fájt neki? Tán még bele is halt? Óóó, a szegény!"), aztán amikor Crowley hirtelen nem tud neki semmi szomorút mesélni, Milka gyorsan dalra fakad, és elénekel egy igazán szomorú szerelmi drámát (a Contague és Mapulet családok történetét). Ezzel végre megelégszik, elfogadja a mézeskalácsot és a mellékelt üzenetet, a kalandozókat pedig útjukra engedi egy gyanús bonbonosdobozzal (melyet azóta sem nagyon mertek megkóstolni).

Ágaboglár nagyi darulábon táncoló kunyhója

A csapat címlistáján Birenblő a második, egy vakítóan fehér fogú, rézgálickék hajú, fiatal tündérke fickó, aki egy meglepően tiszta, lila-fehér virágokkal tarkított tisztáson mulat varázslatos állati bandájával: két óriáskígyóval, három farkassal és egy mutáns óriáspatkánnyal. A piros patkány egy nagy fa tetején ülve fidulán játszik, a kígyók egy-egy kisebb fa ágairól himbálóznak és csörgőket ráznak, a farkasok és az apró tündérke pedig egy virágokkal díszített szobor körül táncolnak. Birenblő nagyon bele van merülve a dologba, lehunyt szemmel repkedve ropja a táncot, de aztán csak-csak észreveszi az érkezőket, integet nekik a kezében tartott piciny csörgődobbal, és ki sem esve a lendületből, rögvest táncversenyre hívja őket. Hőseink nem restek, ki kisebb, ki nagyobb lelkesedéssel, de mindenki csatlakozik. Három pörgős dalra három vidám táncot járnak, a középsőt ráadásul párban, és a háromból kettő kellően meggyőzően sikerül ahhoz, hogy Birenblő is elégedett legyen a szórakozással. Az állatok tapsolnak és süvöltöznek, a vidám tündérke pedig megvendégeli őket egy gyors uzsonnára, köszönettel elfogadja a mézeskalácsot és az üzenetet, és átad nekik jutalmul egy Szerelmi Bájitalt: egy fiolányi pezsgő, rózsaszín folyadékot, melyben két buborék szív alakban összetapadva lebeg ide-oda.

Birenblő és állati bandája a virágos tisztáson

A kalandozók hátrahagyják a mulatságot, és továbbállnak, hogy megkeressék harmadik címzettjüket, aki egy bizonyos Zord, a Vándor. A Maklártól kapott útmutatás után rátalálnak egy táborhelyre egy dombtetőn, mely azonban üres, csak egy pár masszív lábnyom vezet befelé a mocsár sűrűjébe. Megvizsgálják a lábnyomokat, és kellően szélesnek találják őket ahhoz, hogy egy teknőc csizmájához tartozzanak, úgyhogy követni kezdik őket. A nyomok egy kicsi, kristálytiszta vizű tónál érnek véget, melynek közepén, a parttól úgy 40 lábnyira egy kis sziget látható, rajta egy földrakásba beleszúrt ásóval. Mielőtt beúsznának a szigetre, Sanitex odasétál a tó partjára, és bedugja a fejét a vízbe, hogy megnézze, biztonságos-e. Rögvest választ is kap a kérdésére: pont sikerült belenéznie egy átlátszó zselékocka belsejébe, melybe azonmód bele is ragad, úgy kell a lábánál fogva kihúzniuk a többieknek. A kocsonyás szörny viszont nem hagyja annyiban, hogy lopják a vacsoráját: partra csúszik, és egyből a kalandozókra támad. Hőseink ütik, vágják, lövik és varázsolják a kockát, majd szétszaladnak, hogy a tó két szomszédos oldaláról átvessenek egy kötelet, és nekifeszülve megpróbálják vele keresztülvágni a hatoldalút. Egyedül Adran marad veszteg, vesztére: a kocka a kalandozók rémült tekintetétől kísérve átbillen az egyik élén, átzuhan a másik oldalára, ezzel (na meg egy hangos cuppanással) teljesen el is nyeli a varázslót, majd rögvest emészteni kezdi. Bajazid ocsúdik fel leghamarabb: gondolkodás nélkül nekifut, és fegyerrel előre beleveti magát a kocka savas belső közegébe, hogy kivágja belőle barátját. Közös próbálkozásaikat végül siker koronázza, Adran és Bajazid kigurulnak a széthasított kocka maradékából, mielőtt még teljesen megemésztődtek volna. Mikor már újra összegyűlve tisztogatja magát a csapat, akkor merül fel bennük, hogy amúgy a kocsonyás szörnyeteg lassú mozgását tekintve harc helyett igazából simán el is sétálhattak volna mellette. Mindenesetre ha már legyőzték a tó szörnyét, akkor be is úsznak a szigetre, ahol egy nemrég kiásott gödörben, egy sáros hátizsákban kalandorfelszerelésre, két Gyógyitalra, illetve egy térképre lelnek, melyen X jelöl egy közeli helyet. Elindulnak a térkép alapján, és egy latyakos úton álló, törött kerekű szekérre bukkannak, mely körül ládák hevernek, valamint egy frissnek tűnő üzenet: "Ne lopjad el, mingyár gyüvök!". Úgy döntenek, nem nyitogatják ki a ládákat, de nem is várakoznak, inkább szétnéznek további nyomok után. Sikerrel járnak, széles teknőccsizmák nyoma vezet tovább a sárban, ezt követve pedig végre rálelnek egy sötét, ovális alakra: a fekete páncélos teknőcnő egy csalitos domboldalban, egy levelekkel beárnyékolt sziklabeugróban táborozik épp. A komor Vándor egy hálózsákon ülve, mogorva arccal egy nagy számszeríjat szegez az érkezőkre, de megenyhül a piros sapkák láttán, és amikor a kalandozók megemlítik, hogy kiszabadították barátját, Maklárt a banditok fogságából, leengedi fegyverét. Átveszi tőlük a mézeskalácsot az üzenettel, reszelős hangján megköszöni, majd rövidre zárva a beszélgetést, egyből el is búcsúzik tőlük.

Kristálytiszta tó a sziget körül. A vízben rejtőző zselékocka nem látszik, mert átlátszó.

A csapat listáján Torbelexor, a Feketeszárnyú Halál az utolsó állomás. A megadott helyen egy szúrbozóttal körülvett, 20 láb mély verem tűnik fel a szürkületben. Óvatosan leereszkednek a lelógó indákon, lent pedig egy boltíves kaput találnak, rajta sárkány nyelvű felirat olvasható: "KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL!". Kis hezitálás után belépnek. Bent teljesen sötét, labirintusszerűen elágazó alagutakat találnak, melyeken (ki-ki sötétlátását vagy lámpását használva) óvatosan, figyelve haladnak, hogy ne térjenek le a biztonságosnak vélt útról (és közben nyomokat hagynak maguk után, gondolva a visszafelé útra). Kihagynak pár ködös szobát, elkerülnek néhány furcsa zajt és halk beszélgetésfoszlányt, végül sikeresen elérnek egy újabb kapuhoz. A föléjük magasodó fekete vaskapun egy festett jelenet látható: egy fekete sárkány épp savat lehel egy lángoló falura. Hirtelen visszhangzó hang dübörög végig a folyosókon: "Ti hitvány teremtmények egy nagy és hatalmas sárkány birodalmába tévedtetek. Ha beléptek, fejetekkel játszotok!", majd amikor kinyitják a kaput, bent egy tágas, poros tróntermet pillantanak meg, ahol vörös szőnyeg vezet fel egy hosszú lépcsősoron, melynek vége a sötétségbe vész. Csak egy pár méregzöld szem fénylik fel a messzeségben, melyekkel mintha valami nem egészen stimmelne, de nem tudják megfejteni, hogy mi lehet az. Csendben tanakodnak, hogy vajon nem egy imposztorral állnak-e szemben, de végtére is tiszteletteljesen megszólítják, elhelyezik ajándékukat a lépcső aljában, és amíg Trobelexor közli velük, hogy ezért egy újabb évig megkíméli Repkényvölgyfalvát a teljes pusztulástól (amit természetesen bármikor rájuk hozhatna), ők sietve távoznak ugyanazon az útvonalon, amerről jöttek.

Mivel már erősen sötétedik, hőseink igyekeznek vissza Repkényvölgyfalvára. A lakosok lelkesen érdeklődnek, hogy sikerrel jártak-e, mert mostanra szinte mindenki hallotta, hogy kalandozók indultak a megmentésükre. A jó hír, hogy a csapat megmentette a Barátcsonyt, és a falu egy újabb évig biztonságban lesz, hamar szárnyra kap: fesztiválhangulat kerekedik az utcákon, konfettit és cukorkákat szórnak a kalandozókra, és ünnepelve kísérik őket Jüktakilihez a postahivatalba. A boleath mindent tudni akar a történtekről, átadja nekik a díjazásuk másik felét, és felajánlja, hogy maradjanak itt postásként, elkélne Maklár mellé néhány újonc. Hőseink kedvesen visszautasítják az ajánlatot, majd megfáradva, de annál lelkesebben belevetik magukat az éjszakai mulatságba.

Cirmic, megunva a mulatozást, édesdeden tölti be a kezdőkészlet szerepét

A kulisszák mögött, avagy a kalandmester jegyzetei

Ez egy újabb ünnepi epizód volt, a halloweenihez hasonlóan beszúrva az eredeti kampány játékalkalmai közé, és most ünnepélyesen két vendégjátékos is csatlakozott. Maga a modul eredetileg egy Valentin napi egyalkalmas kalandnak íródott (A Perilous Joy Festival), ezt ültettem át karácsonyi különkiadás formájába, Egy Kockázatos Barátcsony címen. Kifejezetten szórakoztató alkalom volt ez: a nagyobb létszám és az ünnepi hangulat miatt felszabadultabb volt a játék, nem kellett sem hosszú távú cselekményeket követni, sem mindent lépést előre megtervezni. Szerencsére a játékosok is jól működtek együtt, mindenki megcsinálta a házi feladatát (külön-külön mindenkit megkértem, hogy hozzon magával titokban egy mikulássapkát, melyet a megfelelő pillanatban aztán egyszerre elővettek és a fejükre húztak), és azt hiszem, mindenkinek jutott elegendő tennivaló a kaland során – néha szándékukon kívül is elősegítették a helyzet bonyolítását, mint mikor Sanitex véletlenül pont beledugta a fejét a lesben álló zselékockába.

Az előkészületek is szórakoztatóak voltak, mert elterveztem, hogy lefordítom (vagy inkább leferdítem) a beszélő neveket, ezzel is jelezve a történet kevésbé komoly voltát. Így lett a Joy Festivalból Barátcsony, Creepingvale-ből Repkényvölgy, Tarbloomból Hangaszurok; cukorka helyett mézeskalács, szederbokor helyett magyalbozót; goblinból boglin, hobgoblinból gobhoblin, bagabúból gabagú, abolethből boleath, banditakapitányból banditapitány (ezeket leírni is kész nyelvtörő). További szereplők, a megjelenés sorrendjében:

Lanaleer – Lanalér
Yhktakyly – Jüktakili
Muklor Gorvin – Gorvini Maklár
Yanda – Gyanda
névtelen banditák – Kázmér, Homér, Tihamér, Bagamér, Edömér
Gran Arborvel – Ágaboglár nagyi

Byren Bleu – Birenblő
the Bleak Ranger – Zord, a Vándor
Torbelexor, the Black-Winged Death – Torbelexor, a Feketeszárnyú Halál

A kaland vége felé, amikor a sárkány barlangja felé kóricáltak, a labirintusban oda- és visszafelé is ügyesen kikerültek mindenféle csapdát és akadályt, amit kicsit sajnáltam, mert lettek volna köztük elég izgalmas helyzetek és ütközetek. Viszont esélyes, hogy elhúzták volna az egyébként is hosszúra nyúló kalandot, és egyalkalmasból újra kétalkalmas lett volna, mint a halloweeni játék esetében, úgyhogy talán nem is baj, hogy így alakult.

Ünnepélyes voltához képest azért volt néhány sötét titok is a kalandban, melyet végül csak érintőlegesen derítettek fel a karakterek, nem jártak a végükre. Rontócok spoilerek alant!

Az egyik ilyen Ágaboglár nagyi békáinak története. A békák (akiknek az Anasztázia és Drizella neveket adtam, Hamupipőke mostohanővérei nyomán) valójában Ágaboglár nővérei, akikkel valaha közös boszorkánykört alapítottak. Egyszer azonban, amikor épp Jüktakilit tervezték behálózni sötét üzelmeikkel, Ágaboglár nem bírta türtőztetni magát: muszáj volt eloroznia nővérei sikerének pillanatát, és elárulta (illetve békává változtatta) őket. Jüktakili hálás volt "megmentőjének", ezért Ágaboglárt innentől a falucska őrzőjének tekintette, aki segített megállítani a boszorkányok gaz ármánykodását. Erre utalt egyébként a nagyinak vitt üzenet is: “Mézeskalács kedvenc Nagyinknak, ki megóv minket a Három Zöld Boszor göcsörtös ujjaitól”.

A másik ilyen Torbelexor, a Feketeszárnyú Halál története. A hatalmas fekete sárkány egykoron rettegésben tartotta Repkényvölgyfalvát és Hangaszurok hegyes-völgyes-mocsaras vidékét, míg egy szép napon egy mágusnak sikerült fölébe kerekednie, és ártalmatlannak látszó fekete nyuszivá változtatta őt. (Ezért nem stimmelt valami, amikor a méregzöld szempár felfénylett a trónterem sötétjében: a gonoszul csillogó szemek állása csúcsragadozó helyett zsákmányállatokéhoz hasonlított.) A következő évek során szolgálói közül sokan elhagyták Torbelexort, csak a legelhivatottabbak maradtak azóta is a labirintusában, várva a nagy sárkány visszatértét, hátha megjutalmazza kitartásukat és hűségüket. A sárkánynak azonban csak a formája változott meg, gonoszsága (és mennydörgő hangja) maradt a régi. A repkényvölgyiek is régi hírének megfelelően félik őt üzenetükben: "Annak, kit félve tisztelünk, ki magát a Feketeszárnyú Halálnak nevezi, s ki kegyesen úgy döntött, egy újabb évig megkíméli Repkényvölgyfalvát".

Birenblő és Zord, a Vándor története nem rejtett sötét titkokat. Előbbi nemrég csöppent ide a Tündérvilágból, miután megunta az ottani örökkön színpompás erdőket; itt elvarázsolt pár erdei állatot, hogy társai legyenek. Utóbbi pedig már régóta azzal foglalkozott, hogy banditáknak és szörnyeknek állított csapdákat a mocsárban, hogy elhárítsa az átutazókra és a repkényvölgyi postásokra leselkedő veszedelmeket. A nekik szánt üzenetek a következők voltak: "Repkényvölgyfalva lakosai jó szerencsét és egészséget kívánnak Birenblőnek és Barátságos Bandájának”, illetve "Repkényvölgyfalva soha nem apadó köszönetét küldi az örökkön fürge lábú és éles szemű Zord Vándornak".

Következik: Phandalini Harsona 2