Adran Liadon

Adran Liadon

Azt mondják, a halottaknak könnyű; csak az élőknek nehéz, akik itt maradtak. Hidd el ezt egy olyannak, aki volt már halott: egyáltalán nem ez a helyzet.

A nevem Adran Liadon, varázsló vagyok az elfek népéből, ez pedig itt a halálom és az azt követő boldog szép napok rövid története.

Minden az elhívatással kezdődött. Ha egy szentélyben élsz, és minden nap szorgalmasan imádkozol egy istenséghez, megtörténhet az a váratlan fordulat, hogy egyszer válaszolnak neked. Velem pontosan ez történt: Oghma, a tudás hatalmas istene szólott hozzám, és feladattal bízott meg. A legmélyebb tisztelet mellett persze felmerül az emberben (bocsánat, elfben) a kérdés, mégis minek vannak egy felsőbb hatalomnak papjai, ha aztán nem velük végezteti el a szent küldetéseket. Mert ez várt rám. Egy nagy és szent küldetés: Oghma egy elpusztult oltárának megtalálása és újbóli felszentelése. (Az már igazán csak az események iróniája, és még véletlenül sem elkötelezettségem hiányát igazolja, hogy amikor egyszer sikeresen az oltár közelébe jutottam, úgy szeleltem el némi kincsekkel és egy törpe bányamérnökkel a hónom alatt, hogy azóta sem tértem vissza a helyszínre.)

Persze egy ilyen feladatnak nem lehet egyedül nekivágni. Így aztán kapóra jött (vagy tán Oghma intézte így?), hogy összefutottam egy régi ismerősömmel, bizonyos Kőkereső Gundrennel, akinek éppen azon a vidéken volt kibontakozóban egy előnyös üzleti vállalkozása, amerre én is tartottam. A dolgom elsőre egyszerűnek látszott: keresni néhány megbízható fickót, és elkísérni velük egy ellátmányos szekeret Phandalin városába. Azt persze egy hozzám hasonlóan olvasott személy pontosan tudja, hogy minden valamire való kalandozó, aki ilyesmire alkalmas lehet, kizárólag egy kocsmában múlathatja az időt. Elméletem megalapozottságát fényesen igazolta, hogy rövid idő alatt két új társra is szert tudtam tenni: egyikük Bajazid volt (a Hunyorgó), Marthammor Duin törpe istenség papja. Bajazid, mint gyorsan kiderült, maga a becsület és az elkötelezettség két lábon járó kőszobra. Egy olyan törpe, aki mindig kiáll a gyengébbek mellett, és aki bármikor fejest ugrik egy kétes kinézetű zselékocka-szörny gyomrába, hogy kirángassa onnan bajba jutott barátját. Másik társam pedig Crowley lett, egy settenkedni szerető félszerzet. Utóbbi megjegyzést nem érdemes erkölcsi ítélkezésnek venni; az együtt töltött idő alatt tényszerűen beigazolódott, hogy igencsak kedveli ezt a viselkedésformát, egyúttal az is, hogy ez rendkívül hasznosnak bizonyulhat sokféle esetben. Bár az első pillanatokban valamelyest tartottam tőle, hogy talán egy morálisan kissé ingoványos személlyel sikerült összeakadnom, később beigazolódott, Crowley korábbi bűnözői tevékenységéért nem elsősorban esetleges erkölcsi gátlástalansága volt okolható, hanem a körülmények szerencsétlen alakulása. Egy Igar nevű szekerész munkavállalóval kiegészülve négyesben indultunk hát el délnek, hogy célba juttassuk Gundren szállítmányát.

Itt kell egy kis kitérőt tennünk történetünkben, hogy beszéljünk az örökölt/tanult viselkedés problematikájáról, illetve a goblinokról. Ezt a témát később alapos tanulmányban igyekszem majd körüljárni, melyhez az adatgyűjtések már megkezdődtek, illetve a kontrollcsoport kialakítása is folyamatban van. Ehelyütt talán elégedjünk meg az alapkérdés felvázolásával, tudniillik azzal, hogy nevezhetjük-e vajon egy nagymintás, jellemző viselkedési típus alapján egy faj valamennyi egyedét válogatás nélkül „sunyi kis geci”-nek?

Kár lenne tagadni, a kérdés felvetése mögött személyes érintettségen alapuló elfogultság is meghúzódik. Történt ugyanis, hogy amikor nevezett szállítmányunkkal Phandalin felé tartottunk, goblin útonállók támadtak meg bennünket. Miután elzavartuk őket, hősiességünkön felbuzdulva utánuk indultunk, hogy kifüstöljük őket titkos búvóhelyükről. Utólag visszatekintve talán eltúlzottan optimisták voltunk – nekem például az életembe került a dolog –, de ha akkor nem így cselekszünk, bizony nagyon sok minden másképp alakul. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy a későbbiekben elénk kerülő kihívásokkal sikeresen meg tudtunk volna küzdeni, ha nem találkozunk ekkor csapatunk negyedik tagjával, Wolfstein Frankffy Kornéliával, Corlinn grófnőjével. (Aki továbbá Aranykalász település – ekkor még csak leendő – címzetes kormányzója, valamint Phandalin – jelenleg is csak – jövendőbeli vezetője. Utóbbi titulushoz a megfelelő jogállás kidolgozása még folyamatban van.)

Elsőre nem is derült ki, mekkora formátumú személyiséggel van dolgunk, ugyanis éppen talpig vizesen szárítkozott egy patakparton, miután a goblinok egy ravasz csapdája kisöpörte őt a barlangjukból. A grófnőn egyébként sem könnyű kiigazodni: az egyik pillanatban még olyan, mint egy elkényeztetett, naiv, legfeljebb hatéves kislány, a következőben pedig már félelmetes harcosként aprítja az ellenséget. Tulajdonképpen követhetetlen sebességgel képes váltani a két végpont közötti skála bármely eleméhez. De az kétségtelen, hogy helyén van a szíve, és az is tagadhatatlan, hogy az olykor talán túlzónak látszó ambíciói sok esetben vitték előrébb a csapat szekerét. (Szó szerinti és átvitt értelemben is.)

Mindenesetre a régiek bölcs mondása szerint, melyet bármely körülmények között érdemes megfontolni (még akkor is, ha a régiek manapság már nem élnek): „Az üt először, aki igazán nagyot üt. És először.” Hidd el egy olyannak, aki saját kárán tanulta meg: ha már mindenképpen harcolni kell, legyél gyorsabb az ellenfeleidnél. Nincs lelombozóbb annál, mint amikor kitalálsz egy kiváló taktikát arra, hogy milyen ügyes varázslatokat zúdítasz majd a veled szemben állókra, aztán amíg az előkészületekkel piszmogsz, gyorsan lenyilaz és/vagy megkésel úgy másféltucat goblin. (Itt hoznám fel zárójelben a legújabb kutatásokat, melyek azt látszanak igazolni, hogy még nagyobb sikerrel kecsegtet, ha a gyorsaságot azzal kombinálod, hogy eleve a közelébe se mész az ellenségnek, hanem egy nyílpuska felhasználásával távolról igyekszel lelövöldözni őket.)

De ha már feltétlenül meg kell halnod, mindenképpen ügyelj arra, hogy olyan társaságban csináld, ahogy én is tettem. Kemény és megbízható cimborák körében érjen a vég, akik elég őrültek hozzá, hogy nekiálljanak druidát és bazilszkuszvesét gyűjteni a feltámasztó szertartáshoz.

Ahogy az elején mondtam, Adran Liadon vagyok, varázsló az elfek népéből. Kicsit talán megváltozott az arcom, véznább lettem, mint régen voltam, s a hajam és szemem színe sem olyan szép már, mint azelőtt. De ahhoz képest, hogy túlestem egy halálon és egy feltámadáson, mostanában egész jól érzem magam. Egy igazán belevaló társaság tagjaként űzöm a kalandokat: küzdök a világ jobbá tételéért, Phandalin település levéltárának megalapításáért, valamint egy Ernyed nevű goblin erkölcsi és társadalmi rehabilitálásáért.

Nekem ennyi elég.

Adran Liadon

Nem: férfi
Életkor: 120
Értékrend: kaotikus jó
Faj: elf (nemes)
Háttér: akolitus
Kaszt: varázsló
Alkaszt: abjuráció iskolája
Tapasztalati szint: 5

Erő: 10 (+0)
Ügyesség: 16 (+3)
Állóképesség: 13 (+1)
Intelligencia: 18 (+4)
Bölcsesség: 12 (+1)
Karizma: 8 (-1)

Jártasságok:
Észlelés
Mágiaismeret
Megérzés
Nyomozás
Vallás

Fegyverismeret:
Bot, hosszúkard, rövidkard, tőr
Dobótű, hosszúíj, könnyű számszeríj, parittya, rövidíj

Nyelvismeret:
Közös, elf, goblin, sárkány, törpe